Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Kovács Lajos: Színes fotó egy tízéves találkozóról

— Az is van néhány.

— Keress meg a jövő hónapban, megszervezzük.

Csilla felállt, Seme utána bámult.

— Ezek állandóan együtt vannak azóta is! — bökött a csoport felé. — Még ilyenkor se képesek elszakadni egymástól.

Karcsi megnézte Seme díjazott fotóit, csak aztán tudott elszabadulni. Sötétedett. Frédi valahonnét kerített egy cigányt, cincogtatott a fülébe, egyre idétlenebbül viselkedett. A felesége már megsértődött, átült a túloldalra. — Azt húzd, hogy Kecskebéka felmászott a . .. — Valaki vele hamiskodott, néhányan arrébb húzódtak. — Hallod, Károly?! — erőlködött Frédi, Kövecses visszaintett. Mindig csak a más asszonya volt a jó — címezte az utolsó sort Semerédinek a félrészeg nótázó. — Nincs észnél — intézte el a sértett, összesöpörte a képeit, vitte Tóni bácsihoz.

Kövecses beült két lány közé. Mikor festesz már meg, Karcsi? — nyafogott tréfálkozva Anni. — Tizenkét éve ígéred. — Annikám, feleségem van — ütötte vissza a labdát a festő. — Még messze is kerültünk! — sóhajtott sokat sejtetően az asszony. Bemutatta a férjét, Karcsi feszengett, a társalgás akadozva írta furcsa vargabetűit. — Gyönyörű ilyenkor a hegyek közt — érzelgősködött Anni. Két üres sörösüveg állt előtte az asztalon. — Persze, te azt mondod, giccs, de azért szép. — Belebámult a naplementébe, Kövecses elnézően csóválta a fejét, engedelmesen a hegyek felé fordult. — Jól érzed magad falun? — Jól. — Örülök neki. — Miért kérded? — Csak úgy, kíváncsiság. — Anni mindig irtózott a falu gondolatától, jutott eszébe Karcsinak. Anni gyanút fogott, magyarázat után nézett. — Mióta apám meghalt, nem jövök a városba. Furcsa. Végül is természetes, hogy meghalt. — De ötven se volt!

Elmerevenedtek, Karcsi odébb húzódott, a férj is közbeavatkozott. Jó ideig kívülről figyelte az egyre zavarosabb képet. Az osztály lassan bomlani kezdett, mint annak idején. Itt a meditáló örök-érzékenyek panaszkodtak egymásnak, amott Frédihez csapódtak egyre többen. A hegedűs velük poharazott. aztán megszökött. Az anyák-feleségek elégedetten nyugtázták, hogy senki se ugrott ki közülük. Anci irigykedve hallgatta Katit. — Három évig nem volt gyereketek? De jó lehetett! Nálunk rögtön jöttek ... — Bandi Gyuriról mesélt, egy évig náluk laktak, az ő kosztjukat ették, hogy helyrebillenjenek anyagilag, mert az apósék még mindig tartják a haragot. — Mindenkinek ilyen barátja legyen! — Elérzékenyült, Karcsi pedig röstelkedve gondolta, hogy megint korán ítélkezett, ez az, ami nem jutott eszébe eddig, Gyuri arany szíve, az előítéletektől mentes barátsága. Ilyen volt.

Tóni bácsi hátba vágta. — Még mindig olyan zagyvaságokat mázolsz, te művészfajzat? — Az öreget éppen békétlenkedő természete miatt szerették. — Tóni bácsi, meglátja, egyszer még megörökítem az utókornak. — Az úristenit, csak azt ne, az én háromszög fejemen ne röhögjön az unokám. Inkább lefényké- peztetem magam Semerédivel, az csak a fejem tetejét hagyja le, a kopaszságomért meg nem nagy kár. — Aztán büszkén számolt be róla, hogy ők is tanszék lettek, végre ezt is megérhette a testnevelés ... Frédi átordította, hogy Anyám, anyám, édeskedves anyám, Tóni bácsi bekapcsolódott, szép ez a katonanóta, szuszogta két sor között.

Attila a lámpa alatt ült, udvarias mosolyokat röptetett jobbra-balra. — Hallom, visszaköltözöl a városba — mondta Karcsinak és helyet csinált maga mellett. — Tanítani akarsz? — Még mindig — bólintott a festő. — Inkább művész18