Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - TANULMÁNY - Dercsényi Dezső: Sopron kialakulása a műemlékvédelem tükrében
DERCSÉNYI DEZSŐ Sopron kialakulása a műemlékvédelem tükrében Közel negyedszázada, hogy a soproni topográfia megjelent.1 Mint az új típusú műemléki topográfiák első kötete, nagy vihart kavart a szakkörökben, s nagyon hosz- szantartó vitát indított meg a várostörténet első fejezeteiről.2 Nem célom, hogy ezt a vitát ismertessem, még kevésbé, hogy utólag okosnak tüntetve magam, lezárjam, csak egyetlen körülményre hívnám fel a figyelmet. Mollay Károly, a vitatott teória szerzője éppen úgy, mint- vitapartnerei elsősorban írott adatokra hivatkozhattak, nyelvészeti megfontolásokat hangoztattak. Bella Lajos régészeti megfigyelései mellett ugyanis csak Radnóti Aladárnak az Új utca és a Szt. György utca sarkán végzett ásatása volt az egyedüli, és ma tudjuk, elégtelen régészeti támpont. Ez utóbbi is olyan kis területre terjedt ki, hogy réteg felett csak iszapot talált, miből arra lehetett következtetni, hogy az antik Scarbantia és az Árpád-kori Sopron között semmi kapcsolat nem volt. Amikor a légiók feladták Pannóniát, elnéptelenedett a város és másutt, alighanem a Bécsi dombon települtek le őseink. Alátámasztotta ezt az elképzelést az a körülmény is, hogy Pleidell Ambrusnak a pannóniai római városok továbbéléséről szóló elméletét3 elutasította az ötvenes évek történettudománya, tegyük hozzá, a lényeget tekintve nem is alaptalanul. Pleidell ugyanis Konrad Schünemann4 teóriáját — miszerint Kelet-Európábán minden várost a németek alapítottak — azzal akarta cáfolni, hogy a pannóniai római városok továbbélését bizonygatta. Ennek az elképzelésnek látszatra volt is alapja, hiszen a Dunántúlon, de Erdélyben a római Dáciában is s, a legtöbb város római településre épült. Elegendő, ha csak néhányat felsorolok: Óbuda — Aquincum, Esztergom — Solva, Szombathely — Savaria, Pécs — Sopianae, Kolozsvár — Napoca, Gyulafehérvár — Apulum. Nem sikerült azonban egyetlen olyan magyar várost sem találnia, mely a római nevet — a magyar vagy a szláv nyelvfejlődés szabályai szerint — megőrizte volna, még kevésbé olyan adatot felmutatnia, mely a római civitas városi intézményeinek vagy lakóinak továbbélését bizonyította volna. Az elmúlt évtizedek régészeti és történeti kutatásai — nem utolsó sorban éppen a soproni eredmények — finomították e kérdésben elfoglalt merev állító, illetve tagadó álláspontot. Kimutatták ugyanis, hogy ha nem is lehet beszélni társadalmi, kontinuitásról, tehát népek és az általuk megőrzött városi intézmények folyamatosságáról, mint például Itáliában, Dél-Franciaországban, a Rajna mentén, annál határozottabban szerepet kaptak már a honfoglalás után e városok, egyes nagy épületek romjai5 és azokat összekötő római úthálózat. Árpád téli szállását a pécsi római romoknál üti fel, vezértársa, Kurszán, az aquincumi amphiteátrumban rendezi be várát6, Óbudán még Anonymus is palotákat látott a XII. sz. végén, melyeket Attilának tulajdonít, ahol a század végén III. Béla fogadja Rőtszakállú Frigyes német császárt. Sopronban is ez volt a helyzet. Mielőtt azonban a soproni feltárásokra — melyek legfontosabbja sajnos publikálatlan — rátérnék, arról is szót kell ejteni, miért került sor ezekre az ásatásokra. A soproni védett műemléki terület helyreállítási terve, s az annak érdekében készített részletes rendezési terv ugyanis számításba vette egy bástyasétány létesítését, mely az Előkaputól kiindulva a város nyugati részén meglevő városfal hatalmas rondellájával és kis félköríves védőműveivel új műemléki értékkel gazdagíthatja Sopront. A bástyasétány létesítése, még inkább a városfal konzerválása, feltárásokat igényelt, melyek váratlan eredménye azok nagyobb területre, nevezetesen az Előka- pura és környékére való kiterjesztését tette szükségessé.7 252
