Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Vallomás Sopronról

rabos mozgásával Horváth József, a halk hangulatok érzékeny festője. Vízfestményeinek sugárzó nyugalma, a városba, otthonba tapadó világa, a szegény asszony élete, az üstkovácsé, a könnyűvérű leányé, mintha függönyzött ablakok mögött suttogó vényasszonyok babonás pletykáiból lépne elénk. Az alapos tudású Mende Gusztáv csodálatos panorámájú háza, amelynek négy fala magába ölelte a hatalmas égboltozat alá húzódott szülővárost. De beszélnem kellene az első művésztelepéről, fent a Fövényveremben, és a másodikról, lent a Zeneiskolában, a kertről, feledhetetlen tanyánkról. De az odagyűlt fiatal s idősebb festők kortársaim, s élőkről nem illendő beszélni.

Mégsem mehetek el szó nélkül a 20-as évek legvégén a Fövényveremben otthonra lelt első művésztelep vidám és tehetséggel, tervekkel gazdag élete mellett. Hosszabb időre Rrennbergbányára is kiment a társaság, az alpesi levegő tiszta színei közé. Kedves és szórakoztató emlékek lennének ezek, de elterelnék a figyelmet arról, hogy voltaképp egy több ezer éves város életének legújabb szakaszáról kellene írnom. Lám, a „több ezer éves” kifejezésben felébredt a bennem élő régész: hiszen a hasfalvi bronzkorong, a Várhegy-Burgstall urnasora és hatalmas falsánca éppen úgy él bennem, mint a soproni kelta sírok képe, vagy a bécsi domb amfiteátruma, a Barbaricumba jött rómaiak Scarbantiája, amelynek főterén egykor a capitóliumi triász fenséges márványai trónoltak. Ismerem a helyi népvándorláskort, hiszen főként ezzel a korral foglalkozom, figyelmesen nézem az egykori avar-térítő Cundpald püspök kelyhét, aztán a meginduló államélet emlékeit, az első építkezéseket, amelyek aztán töretlenül elvezetnek szerény utódaikhoz, a kisemberek szépen ápolt udvaraihoz, s elvezetnek a bennük élőkhöz, köztük nem egy barátomhoz, ismerősömhöz, szívemhez nőtt emberemhez. Az ő életük magában hordozza a város egész múltját, jelenét, jövendőjét: mert lakóiban él a város, nem épületeiben. Ebben a szédítő történeti kitekintésben olyan mindegy, hogy Cundpald püspök, az Ikva partján eltemetett térítő 800-ban élt-e, s a maiak 1910-ben, netán 1947-ben születtek-e. Az évszámok megszűnnek, a mai soproniak szeméből is évezredek néznek reám, mint ahogyan az enyémből meg Erdély múltja néz a szemükbe. A végvárak emberei kevés szóból is megértik egymást.

Mégis, hogy Erdélyt említettem seregestől bukkannak fel bennem az emlékek. Sopronban ugyanis szülőföldem mását találtam meg. „Éppen olyan” Sopron, mint Kőhalom (szászul Reps — románul régebben Cohalm, ma Rupea — a hét szász vár egyike, gyermekkorunkban büszkék voltunk arra, hogy benne vagyunk Erdély címerében mint a hét vár egyike, és büszkék, hogy a Himnuszban is rólunk énekelnek, merthogy kis elemistaként azt hittük, hogy a „vár állott, most kőhalom” rólunk szólna). Nemes versengésre is kelhet bennem a két városka, mert igaz ugyan, hogy mindkettőben boltíves, mély kapualjak vannak, manzárdtetős házak, hatalmas padlások, amelyekben régen holtak tört bútorai és könyvei porosodnak, de Sopron joggal büszkélkedhetik a Kecske-templommal, ezzel szemben Kőhalom csak egyszerűbb, bár tágasabb gótikus templommal tudna válaszolni. Persze nekem egyszerűségében is kedves, mert erdélyi szőnyegekkel teleaggatott karzatai alatt vártam izgatottan vizsgámat, amikor a magyar iskola bezárása után szász iskolába kellett járnom. Kőhalom dicsekedhetnék Anjou-kori sziklavárával, amelynek bástyabörtöneiben magyar rabok bekarcolt sirámait silabizáltuk, hívén, hogy török fogságban lettek volna, dehát a török nem járt arrafelé nálunk, mint ahogy Sopront is csak kerülgette. E várban játszottuk gyermekként az „Egri csillagok”-at, a szászok voltak a törökök s „mi vitézül védtük a várat”.

246