Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Vallomás Sopronról

Tovább is folytathatnám a szülővároska és Sopron közti kedves versengést, de csak egy derülne ki belőle: úgy jövök Sopronba, mintha hazamennék. A gyermekkor emléke kísért az öreg macskaköves kaptatókon, a Bécsi utca töp- pedt házaiban annyira, hogy néha, amikor alkonyaikor ezeket az utcákat jártam, kissé aggódva néztem körül: nem jelenik-e meg gyermekkorom boszorkánya „Vastag Julis” (szegény mosónő volt, borzas haja, rendetlen viseleté, tohonya mozgása miatt véltük mi, gyermekek benne „az igazi boszorkányt”). Emlékszem fiatal festőnövendék koromban a bécsi domb egyik ösvényén egyszerre megnyílt az ég, és káprázó halleluja közben láttam az angyali üdvözletét. Ezt a képet kerestem életemben, de soha meg nem találom, soha meg nem festem. Azóta többször mentem végig azon az ösvényen, de a fény csodája már kilobbant, pedig valahol ott kell lennie a térbefeszülő dombhajlatok között. Hát lehet ilyen emlékekkel terhesen a kövekről beszélni, s az ódon házak építészeti szépségeiről? Lehet, de csak az emberekkel együtt. Hadd mondjam el egyik kedves emlékemet erről is.

Az 50-es évek egyik alkonyán a Bécsi utca felé kaptattam, és a szűk utcán, az ablak függönyén át úgy sugárzott a lámpa fénye, mintha gyertyavilágítás aranylanék a szobában. Bentről botladozó zongorahang hallatszott, egy kis gyermek ügyetlen gyakorlása, előttem két öregasszony bandukolt és sebesen beszélte az idevalók sok száz éves nyelvét: egyszerre otthon voltam Kőhalomban, 40 év mintha kiesett volna életemből, ismét gyermek voltam, mint régen a kis erdélyi szász városkában, s az öregasszonyok ottléte elriasztotta tőlem „Vastag Julis” félnivaló alakját. Biztonságban voltam, megszabadultam a rémtől.

Számomra Sopron több mint szép műemléki város, több mint barátok, ismerősök barátságos tekintete, több ennél: biztonság, hogy az életben nincsen semmi baj, minden megpróbáltatásban erőt ad, hogy tudom megvan gyermekkorom „elveszett Paradiosoma”, a játék és valóság különös varázslata.

Egyik jóbarátom, Sopron kiváló festője testesíti meg számomra az igazi honszeretetet. Mondta nekem, hogy a nehéz időkben, amikor a kitelepítés réme gyötörte őt is, érezte, hogyha el kell hagynia Sopront, amikor a vonat ablakából a város utolsó háza eltűnik — meghasad a szíve. Elbeszélésében nem volt semmi pátosz, csak egyszerű beszámoló arról, hogy szülőföld nélkül nem méltó élni. Sokszor jut eszembe ez nekem, aki végül is „hazátlan” vagyok, mert „elindultam szép hazámból, híres kis Erdélyországból...” s talán azért is ragaszkodom annyira Sopronhoz, mert a szülőföld emlékeit idézi.

*

Ha dátum szerint kérdeznék, hogy mennyi időt is éltem itt, nehéz lenne a számadás: 1930—32-ben két ízben egy-egy hónap a művésztelepen. Innen jártam gyalog Bécsbe, a Schneebergre, itt kaptam kanyarót, és élveztem a kórház kedves nővéreinek és orvosainak szeretetét, gyógyító tudását. Aztán ritkábban jártam Sopronban: haza kerültem Erdélybe s ott éltem a 40-es évek végéig. Aztán egyre gyakrabban jártam ide, múzeumot is rendeztem, kiállításom volt vagy kettő is, művésztelepen voltam háromszor. De amikor nem voltam ott, akkor sem szakadtak meg a kapcsolatok, mert Csatkai Endrével való állandó levelezésünk, egymástugrató ötleteink, kézirat-gyűjtő szenvedélyünk összekötött Sopronnal. Ha mégis mindent összeveszünk, talán fél esztendőt töltöttem a város falai között. Dehát lehet-e idővel mérni az időtlent, a visszakapott gyermekkort, az érett ember szenvedélyét? Bizony nem.