Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Vallomás Sopronról
tanulmány LÁSZLÓ GYULA Vallomás Sopronról Bécsi domb, Ikva part, Festő köz, Kecske templom, macskaköves utcák, múzeumok, Erzsébet park, Károly magaslat, erdők és rétek, a soproni borok finom zamata: igaz, mindez igaz mint emlék, igaz mint valóság. Mégis, ha Sopronra gondolok nem ezek tolulnak emlékezetembe, hanem az emberek, barátok, ismerősök. Szőkefejű gyermekek, barnaszemű lányok, szerelmek, az egykori bányászati főiskolások, a művésztelep nagyrahivatott fiataljai, a kedvesbeszédű öregek, Mühl mama ,,d’ Tyúszi” mosolya: ez volt a 30-as évek és a ma Sopronja számomra, a messze földről ideszakadt számára. Eredetileg azt a címet akartam adni ennek az emlékezésnek, hogy „saxa loquuntur”, azaz beszélnek a kövek, hiszen a kedves emberek háttereként bennem is — mint másban — felidéződtek a soproni gótika, reneszánsz s barokk nemesívű alkotásai, a régi soproni temető múzeumfalba épített epitáfiumai, a hulló vakolatú tűzfalak, a magas kémények. Aztán elgondolkodtam s elvetettem a címet. Hiszen éppen magam tanítom a fiatalokat arra, hogy az építészet legszebb emlékei is holt kövek, ha nem az emberrel, a benne folyó élettel együtt nézzük. Hiszen az emberek a maguk képére és hasonlatosságára építik otthonukat, hitük alkatára templomaikat, s ez bennük a lényeges és szép, nem pedig az, hogy valamilyen „hatást” fedezzünk fel az architektúrában. Ember nélkül az építészeti környezet olyan, mint a hullott bogár páncélja, finoman ízelt lába, érzékeny, kemény csápja — élet nélkül. Pedig mindezt a bogár élete követelte ilyen formára! Így hát magamra hallgatva amellett döntöttem, hogy arra emlékezem Sopronból is, ami lényegét, életét teszi: az emberekre. Mindjárt az emlékezés elején felidéződik bennem egy holt s egy élő soproni, akiknek beszédjében a kövek valóban megszólaltak, a város megelevenedett, akik úgy tudták szeretett városukat bemutatni a köréjük sereglőknek, hogy emberi közösségek sorsa, vészdúlta élete tárult eléjük. Ez a két ember, két barát: Csatkai Endre és Friedrich Károly. Beszédjükben a régi Sopron kelt életre, ámulva hallgattam én is kifogyhatatlan tudásukat. De ezt a régi életet nem ismertem, s így nem is írhatok róla. Ismertem — s ez az ismeretség néhány nő és férfi életreszóló barátságával ajándékozott meg — Sopront a 30-as évektől. Emlékszem a Bécsi utcában lakó öreg pékmesterre és áldott emlékű feleségere, puritán életükre. Aztán megjelenik hatalmas termetével, nehézkes, da245
