Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)

éltek, s ami jött, azt is elvitte a szőlőskert. De megfakadtak a gyökerek, termőre fordult az ültetvény, s mikor negyvenhat éves korában meghalt dédapád, már biztosnak tűnő megélhetés maradt a családotokra.

„Családotok” — mondta magas, vékony hangján, mert az ő családját, a Czoborokat lányokkal verte meg az isten, valami ismeretlen átok vagy talán egy iszákos dédapa — elvette a férfiutódokat szerteágazó famíliájuktól, s íme, a két utolsó lánynak már gyermeke sem született, s még két jó keresztyén ágat emésztenek el ivadék híján. Máris „családunkéba bukott a közös sorscsapás, meg az örökké megújuló buzdításba:

— Sok fiat nemzzél Imrus, sokat, hogy ne vesszen el a vér, ne hulljon alá a név, az amúgy is leszálló ágak számtalan tisztes tulajdonsága.

A zsibongó homályban akár egy fekete angyal, ült Juliska néni, hosszú percekre elhagyta a beszédet és főkötője sötétjében elférfiatlanodott családja alkonyatába meredt.

— A tietek jobb fajta — mondta később — a te eleid mindig új fába vágták a fejszéjüket, azok változtatták gyümölcsössé a vak homokot, s ébredtek rá, hogy a földből ipar szülessék.

Dédapja idején újabb sváb és szláv kézművesek települtek be: hosszú, kényelmes nagytornácos házak épültek az új utcákban, az öreg református templom csillagát túlszárnyalta a katolikus és a kettős kereszt, a határt lépten- nyomon pléhkrisztusok fonták be. Nagyapja iparosnak taníttatta két fiát: Jóska bácsit kovácsnak, az ő apját lakatosnak. Egy holdra zsugorodott alattuk a szőlőskert. Műhelyt építettek és bíztak benne, hogy velük újra talpraáll a család. Két erős, tisztességes iparos, és egymást támogató kovács- és lakatosműhely.

— Ez sem volt elég nagyapádnak. Utolsó erejével még az ácsmesterség felé biztatta Amálka jegyesét, Jóska bátyádat, nem a jövendő rokon, hanem a nyáját jól pásztoroló presbiter fejével. Kis Lukácsot is ő beszélte rá a cipészmesterségre. Korai betegsége, halála jöttével békésen gondolhatott az utódra, s hogy azok majd az értelmi, pantallós foglalkozások felé lódítják a magzataikat ... Béke legyen vele. Hál’istennek nem érte meg Árnál és Gizi magtalan- ságát, s még a születésed előtt, apád halála és méltatlan anyád futása előtt lehunyta a szemét.

Eleinte kérdezgette, hogy miért „méltatlan” az anyja. Juliska néni csak ingatta a fejét:

— Megmaradhatott volna köztünk, semmiben nem szenvedett volna hiányt. Itt lett volna a helye isten és ember előtt, de hajtotta a vére, a Kóbor-vér. Csak nehogy te is örökölj belőle, fiacskám, csak nehogy örökölj!

A Kóborok bizonyára a vérükről kapták a nevüket valaha, s csak Ferenc József idején, a „milénium” korában vetődtek a faluba. Juhásznépség voltak azelőtt a Hajdúságban, ide-oda vándorló, vad kun fajta. Az öreg Kóbor akkortájt tűnt fel a tiszamenti legelőkön, mikor Kálmán-dédapa a szőlőskertet törte fel. A falu szélén telepedett meg a ruszinok végiben, csak jó húsz év teltével költözött beljebb tisztességes helyre, s csak az ő nagyapja idején adták földművelésre a fejüket. Az öreg Kóbor „isten tudja, tán száz éves is volt, vagy annál is több”, még egyre legeltetett, pedig a fiának már a feneke alatt volt a nyolc hold az induláshoz. Csak az öreg halála után merték eladni a nyájat. Ügy halt meg, ahogy élt: csendőrök figyeltek fel rá kinn a határban: egy csomóban bégetett a nyáj, a két puli az öreg fűben heverő, élettelen teste köré szorította a birkákat. Az egyik kutyát ledöfték szuronnyal, mert mindenkit megharapott, aki az öreg közelébe merészkedett.

222