Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)

— Nem mondom, az utódok megállták a helyüket, dolgos, csendes nép vált belőlük, ragasztottak is a földhöz, pedig a tetűvár mögött igen homokos, szikes a talaj. Ma is rendes, földművelő família. Ügy látszik, csupán ezen a lányon tört ki újra a kóbor-mehetnék, ennek nem kellett a falu apád elveszte után. Pedig ki merne panaszkodni, aki a ti családotokba nyer biztonságot? Belátják ezt Piri bátyjai is. Hogy elment, csak néha látogatják meg, de viselik szökése szégyenét és tisztességgel tartják velünk a rokonságot.

Beleivódott, hogy „méltatlan” asszony az anyja, s hogy Gizi mama „jobban viseli gondját, mintha a sajátja lenne”. Mégis inkább a néma, évszázados emlékezetre vetette magát és kérte: meséljen még dédapáról, nagyapáról, s egyre többször folyamodott meséért az apjáról.

— Apád volt az egyetlen sudár termetű a családban, hát úgy igyekezz, hogy nagyra nőjj.

Az első mesék óta igyekezett magasra nőni. Gizi mama segített neki, minden adventkor és szentestén odaállította a konyhaajtó keretéhez, ievétette cipőjét, a fejére tett egy vonalzót, a vállára koppintott, ha ágaskodott — csak a gerincét nyújthatta, ameddig bírta, fejével, nyakával fészkelődhetett magasabbra, a sarkának a padlóra kellett lapulnia — és ceruzával újabb vonást rótt a csupajel félfára. Annyira tiszteletiben tartották a vonásokat, hogy mikor mázolásra került a sor, Jóska bácsi egy deszkára átmásolta a jelzéseket és évszámokat, s a frissen festett keretre mindet visszarajzolta. Azután a friss festéken csodálhatta, ahogy sok kis grádiccsal igyekszik sudár termetű apja után, tele szorongással, hogy utoléri-e. Egy idő múlva megkérte Jóska bácsit, hogy rajzoljon pirossal egy jelet olyan magasra, amilyenre apa nőtt, hogy tudja: mekkorára kell feligyekeznie magát. Jóska bácsi némi habozás után meghúzta a vonalat, s attól kezdve afelé áhítozott.

— Apádról? — merengett a sötétben Juliska néni a meszelt tűzhely fölött lógó tepsik, serpenyők, szűrők és fedők homályos foltjai fölé. — Csendes, okos gyerek volt apád. És konok, mint száz szamár — emiatt már kamaszkorában igen sok haragost gyűjtött. Tudod Imrus, téged is megkér bárki, ha az utcán kóborolsz, hogy szaladj el a boltba, hozz ezt, amazt, hisz arra vagytok ti, gyerekek, hogy a sok gonddal, bajjal terhelt falu apró ügyeit intézzétek. Imre nem szeretett az utcán kószálni, inkább otthon fabrikált, farigcsált — talán ettől támadt nagyapád ötlete, hogy iparost faragjon a fiaiból. Ha kiment az utcára, annak mindig célja volt: vesszőért, fáért indult, vagy szeget, csavart vásárolt Weisz boltjában, a cukorra kapott, összekuporgatott pénzén. Ezért-azért ugrasztották az asszonyok vagy tanítók; sötét tekintettel, szótlanul vitte a holmit, de egyhamar kibukott belőle, ha valamelyik rest fehérnép, tanító túl gyakran küldte, hogy „Nem érek rá” „Dolgom van”, vagy „Most még utoljára, de aztán elég”. Rátartinak, mogorvának vélték, gyorsan odavágták neki a „pimasz kölké”-t vagy „szemtelen”-t, de a megbízást azt sohasem vonták vissza, csak a köszönet maradt el. S ha bár apád az iskolában igen okosnak mutatkozott, különféle mogorvasági valamiképpen mindig eltaszigálták a jelességtől, bár jónál rosszabra egyetlen bizonyítványa sem sikerült.

— Ahogy nőtt, csontosodott a szőlőskerti munka, s az otthoni fabrikálás között, megmaradtak a haragosai, de mind kevésbé mutatták, mert kicsattanó haragja mérsékletre oktatta azokat, akik alábecsülték a csendességét. Ne hidd kisfiam, hogy apád verekedős lett volna vagy békétlen, de hát a gyereknép egyre próbálgatja erejét, hogy valahová beállhasson a rangsorba erő, ész, vagy alattomosság szerint. Imre kilógott ebből a sorból, s csak a póruljárt próbálkozók révén került a helyére.

223