Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)
KURUCZ GYULA Alkonyaikor Apró fényjelekkel üzentek a mind élesebben tündöklő csillagok. Közéjük nézett, a végtelenbe, ahogy emlékezete óta a határtalan, elnyugvó estéken, ha már elkészült a leckével, letudta a vacsorát, s egy félórára még kiengedte Gizi mama az udvarra. Csak az első májusi estéken fogócskáztak Ferivel meg a Petőfi utcai gyerekekkel — leggyakrabban elhúzódott a félbenmaradt fészer mögé, felmászott egy rozzant kocsi, kifényesedett ülésű, javításra váró vetőgép tetejére vagy épp a nagy fehéreperfára. Belehallgatott a környékbeli porták elszórt kutyaugatásába, követte Bodri hangját a kertben, és jóllakottan még egyszer végigízlelte a szomszédok elkésett vacsoráinak illatát. Nézett a csillagok felé, augusztusi langyos estéken hullócsillagokat lesett, s elraktározta magában a hirtelen felsziporkázó és letűnő csóva emlékét. Néha szorongott: vajon tényleg meghal-e valaki, minden fénycsík egy életbe szakít-é sebet, keresztbe vág-é egy sorsot. Elvétve bősz férfihangok törték át a csendet; mindig az isten izéit meg valakit, valamit, belerakta valamibe; fejhangú asszonyordítás fulladt elhaló sírásba, hüppögésbe, és mindig tudta, hogy Katonáéktól, Harasztiéktól száll felé a hang, s mindig maga előtt látta a kocsmából részegen hazatántorgó, azonnal vacsorát követelő férfit és a rémült vagy gyűlölködően szűkre húzott szemű asszonyt. Valakit mindig fenyegettek az üvöltések, egészen másként, mint amikor csapatban, biztos távolból követtek egy tántorgó, magában dühöngő részeget. Az iszósok mindig a kocsmában jutottak elkeseredésük, dühük csúcspontjára, s ha ott nem történt semmi, útközben már csak a szelepek sustorogtak, már csak lefelé ment hazáig, s ott is csak a hangjuk erejét mutogatták az eszméletlen ágybaesés előtt. Az esti csend a békét jelentette, a kíméletlenül kemény nap utáni elpille- dést, az elmerevedett ujjak összefonódását a fáradt ölben: a fáradt gerinc támaszt keresett a széken vagy a konyhafalon, s pár órányi nyugalom ülte meg a környéket. Heti két-három alkalommal átjött Árnál néni, Géza bácsi hatalmas testével cammogott a nyomában. A férfiak elé bor került, az asszonyok két hokedlire telepedtek a tűzhely mellett. A két sógor a csontsárgára sikált kecskelábú asztalra könyökölt és ivott egymás egészségére. Szabadon választhatott, hogy a fáskosár melletti sámlira húzódik a nők mellé, vagy felkapaszkodik egy székre az asztalhoz. Igazában oda vágyott: megszokta, megszerette Géza bácsi bal üvegszemének merev pillantását, kefehaját, arcának békés, mosolygós lapályát a kék nadrág és a kopott, tiszta ing fölött. Minden anyag megfeszült hatalmas vállán, ingnyaka szárnyai között előbodo- rult melle barna szőrzete, összefonta maga előtt combnyi alsókarjait, végén töppedt, rövidrevágott körmű ujjait; tisztára sikált tenyerében repedések, s egy-egy heg rozsdabarna csíkja. Hatalmasságához hozzájárult, hogy bármikor úgy kapta, dobta fel a levegőbe, mint a pelyhet, felröpítette a plafonig, könnyedén elkapta, megtartotta, akár egy üres kenyereskosarat, olyan könnyen, hogy még szorítását sem érezte a hóna alatt, és felmosolyogva azt mondta: 218
