Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)
— Ilyen nagyra nőjj Imrus, és erős légy, mint a vas. Aztán leengedte,, nem nyomott fájó barackot a fejére, nem csípett az arcába, nehéz tenyerével könnyen megsimította a fejét, és visszaült szembe Jóska bácsival. Talán azért tűnt olyan hatalmasnak, mert Jóska bácsi alacsony volt, testes — fenekétől a válláig akár egy széles, lapos kocka. Könyökével épp csak feltámaszkodott az asztal lapjára, előrehajolt és négyszögletes, akaratos arcát, állát előretolva figyelt. Ö ritkán emelte a magasba, inkább oldalához fogta, meleg kezével végigfutott a karján, vállán, nyakán, ő csodálkozott érintésének lágyságán, hisz acélból volt a marka: számtalanszor látta, hogy ujjnyi vasrudat hajlít meg, ha nincs kedve feléleszteni a tüzet a műhelyben. Kemény, húsos arca válaszolt sógora kerek képére, széles járomcsontján két barna szemölcs or- mótlankodott, keskeny, egyenes orra alatt nem túl barátságos száj húzódott, de ő ugyanannyi biztatást érzett szigorú vonásaiból, mint Géza bácsi mosolyából. Elhanyagolt gépekről, nagyobb ács- és kovácsmunkákról hallott mellettük; katolikusokról, görögökről és saját egyházuk ügyeiről. Gyakran megtörtént, hogy Géza bácsi belekezdett valamibe, erre Jóska bácsi megsimogatta őt és rászólt: — Eredj oda a fehércselédekhez kisfiam, beszélnivalónk akadt. Egy szó ellenvetés nélkül lekászálódott a székről, odaült Gizi mama mellé, s lélekben még a férfiaknál elnézte a bodorított hajú, mindig tarkaruhás, tarka kötényes, testes Árnál nénit, ahogy áramlik belőle a szó. Lassan elálmosodott, Gizi mama ölébe hajtotta a fejét, annak ügyetlen ujjai eljátszottak a hajával. — s csak Amál néni éles hangja tartotta ébren, meg néha egy-egy szeretetrohama, mikor odaugrott, megfogta, felkapta, magához ölelte és összecsókolta, de ő mindig furcsán, kellemetlenül érezte magát. Nem szerette Amál nénit, pedig tőle kapta a legtöbb csokoládét, a legdrágább ajándékokat karácsonyra, a névnapjára vagy születésnapjára. Gizi mama ritkán, csak húga követelőzésére öltöztette fel annak ízlése szerint, s a templomból hazajövet rögtön lehúzta róla a fodros inget, a kiskabátot, meg a pepita pantallót. Amál néni sokszor magával cipelte a boltba, az óvodába vagy a faluba, mindig fogta a kezét, de ő nem szerette nyirkos tenyerének követelőző szorítását. Gizi mama mellett szabadon mozoghatott, s éppen ezért maradt mindig közelében. Ha kevés csomagjuk akadt, vagy minden belefért Gizi mama fonott kosarába, már félúton elunta az ugrálást, s míg sem macska, sem kutya, sem más üldözésére, rohanásra ingerlő lény nem bukkant fel az utcán, szótlanul mentek egymás mellett hazafelé. Gizi mama nem hasonlított Amál húgára; bár mindketten alacsonyak és testesek voltak, a fiatalabb rózsaszínű, szőke, dundi; nővére viszont barnahajú, karja, arca, leégett a nagy kertben a sok munka közben, és akár tíz évvel is öregebbnek tűnt a húgánál. Arcán — akár Géza bácsién — két jókora bibircsók-szemölcs nőtt — bőre korán meglottyadt, és a hangja egy kicsit a birkákra emlékeztette. Mikor átkiabált a konyhából a műhelybe: — Joooóóskaaá! ő ellenállhatatlanul kuncogni kezdett, pedig tudta, hogy a birkahang birkatürelmet és sok, sok szere tetet is jelent. Mikor hazafelé tartva Géza bácsiék fehér orgonabokros portájához értek, Gizi mama meglódította, ő már nyitotta a kiskaput, ígérte, hogy nemsokára hazamegy, és boldogan beszaladt az elöl tornácos, hátul hatalmas fészerbe219
