Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Elfride Jelinek: amely - avagy paula (elbeszélés)
többek között a lábamba vándorló vízben is megnyilatkozott, amely számomra a járást hosszadalmas és időrabló tevékenységgé tette, egészen természetes és veszélytelen, hogy a jövendőbeli anyáknak víz van a lábukban, amely a szülés után nyomtalanul el szokott tűnni, ez egy a kevés dolog közül, amely az emberben semmi nyomot nem hagy, a víz valóban nyomtalanul eltűnt, és a gyerek egészséges lett, később még egy másik is követte. míg korábban a kozmetikai ápolás és a tornára jutó idő után vágytam, most érthetetlen módon jobb élet után áhítoztam, amelyről feltételeztem, hogy jobban esne nekem, mint a rosszabb, talán hiba volt tőlem feltételezni, hogy jogom van ilyesmire, talán minden, amire jogom volt — és már ez is több, mint amit a legtöbb ember birtokol — az a tény, hogy egészséges gyermekeim vannak. vannak, akik ezt nem állíthatják magukról, és én is egészséges voltam. olyan szerencse ez, amelyről sokan azt állítják, hogy megszolgálatlan, mert olyanok is vannak, akik egészségtelen vagy beteg gyermekek szülei, a viszonyoknak megfelelően a férjem is egészséges volt. ezzel szemben a körülmények egészségtelenek voltak ebben az egyetlen, kicsi szobában, amelyben négy személy élt — tulajdonképpen három, mivel a 14 év alatti gyerekek csak fél személyek, így mondja ezt a törvény, amikor arról van szó, hogy hány személy utazhat egy személyautóban, talán az én hibám volt, hogy ezeket az életkörülményeket életre érdemessé akartam változtatni, elég kellett volna legyen, hogy mindannyian jóllakhattunk abból, amit az uram megkeresett, miután heti keresetének nem kis részét italozásra költötte, azt is belátom, hogy az uram élet- körülményei nem a legkedvezőbbek voltak, mivel a kellemetlen életkörülményeken kívül, amelyet otthon megosztottunk vele, el kellett végeznie az erdőben a kellemetlen és nehéz munkát, hárman — ha nem ketten — laktunk a kis szobában, míg ő odakinn szorgalmasan vágta a fát. de amilyen kevéssé elégített ki, hogy hivatalosan három személynyien laktunk a kis szobában, olyan kevéssé elégített ki, hogy négyen laktunk ugyanabban a kis szobában, ráadásul a televízióműsor legizgalmasabb perceiben vert ki az uram apróságok miatt, vagy — el kell ismernem — fontos háztartási hibákért, mint például „a felügyelő” miatt elmosatlanul maradt edények, amiben igaza volt. a háztartás és a gyerekek nem szenvedhettek a felügyelőtől, ám ha a háztartás és a gyerekek nem szenvedtek a felügyelő miatt, akkor sajnos szenvedtek egy egyre idegesebb és mogorvább anyától, tőlem ugyanis, mivelhogy azt képzeltem: elviselhetetlenül megterhelnek, s ez mindenek előtt idegiekben nyilatkozik meg, bár ez a valóságban biztosan elviselhető volt. bizonyíték: mégis csak elviseltem, ráadásul több éven át! ez viszont megint azt bizonyítja, hogy végül is az én bűnöm lehetett. miután le kellett mondanom a napi has- és csípőtornáról, a rúzsról és a szemfestékről, kereshettem volna egy kevésbé múlékony, maradandó kárpótlást a férjemben, a gyerekeimben, valamint a háztartásban, noha férjemet, gyerekeimet és a háztartást kerestem és megtaláltam, hosszú távon mégsem kárpótoltak. így aztán maradt bennem egy bizonyos felületesség — bár az életemnek igazán elég mélysége volt — így például a rám záporzó ütések gyakran mély gyűlöletet hagytak bennem az ütlegelő ellen, ezzel kapcsolatban követtem el — úgy gondolom — döntő hibámat: hogy a pénzt ennek az ügynek a megoldásaként áhítottam, bár ez soha nem lehet igazi megoldás, mivel az ember az élet legfontosabb dolgait köztudottan nem vásárolhatja meg, például az egészséget, ahogyan már mondtam, ehelyett mindig több mindent mind erőszakosabban akartam megszerezni, amit az ember erőszakkal szerezne meg, az félresikerül, ám amit az ember pénzért megvehet, azt meg is veheti, hogyha 214
