Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - Apáti Miklós: Rekviem (vers)

ahová ketten fürödni jártunk, s míg árvalányhaj-fűből copfot fonnak ujjaid,

felbukkanhat a Gubacsi úti téglagyári tó,

nyilván egy régi szerelem emléke babrál

az elkészült selymes haj f onaton, mert Neki

mesélted legelőször a nagyanyádtól

hallott buta legendát, hogy itt él a víziember,

lila csónakon járja a tavat, kurjantásai

megbabonázzák, maguk alá tapéták, megbecstelenenítik az arra kószáló leányokat, mondta

borzongva nagymama, mert benne is fölsejlett

a tó, ahol nagyapával^?) valaha szerették(?) egymást^?),

vagy kissé ódivatúbban: kdtákaróztak a Holdnak.

Talán így. Múltra múlt következik, az emlék akkor is miénk, ha dédanyámat sohase láttam, mert te talán tanúsítod, tanúsíthattad volna: igen, fiam, valahogy így volt, csak egyszerűbben, ezért hiszem: hosszú ujjam most dédanyám vezérli.

Fiaim szánkózni hívnak. Mint hívtak akkor is, talán ezért láttalak kevésszer kórházi ágyon.

Már beválthatom: szánkózni se jártam. Rettenetem tornyában lapultam, vártam — mennyire iszonyú, de most kimondom: vártam a várhatatlant.

Vagy, hogy erőd visszatér megint.

De most már végképp. Hogy nemcsak felülsz, tipegsz, járod a szobát hétmérföldes lépttel, hogy újra egészen erős leszel. Hogy dolgozni járhatsz a gyárba, megint. Hogy e bizalom a te biz,álmád is lesz, hogy e bizalom gyógyír.

Hogy félkarú öcséd is a gyárba visszafogad.

Hogy valami megváltozott, de immár jóra.

Az öcskös, a párttitkár öcskös maradt, míg éltél, mindig, te értetted azt is, amitől más rég borzadva visszariadt.

Maradt ugyanaz, bár ötvenhat kissé megtépázta őt, s ő bizony rosszul viselte, hogy az emberek éppen téged, s épp helyette raktak a munkástanácsba.

Ebből még egyszer drámát írunk: ha tudok maj d, és ha lehet, ha szabad. Hogyan veszít a kisemberi erény a nagypolitikában, ez lesz majdan az alcím, tíz év múlva, de hagyjuk.

Igaz, te belehaltál, igaz, csak tíz év múlva.

Te mondtad nekem: mindenhez idő kell, kellett idő neked is, engedd hát, hogy én is