Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Apáti Miklós: Rekviem (vers)
Valahol becsapódik egy ajtó, te tűnsz messze, vagy én hagylak el? Szürke ég alatt hófelhő készülődik. Fiaim szánkózni hívnak. Mit mondjak nékik? Hogy csak veled megyek? Vagy meséljek rólad, a „másik” nagyapáról? Olyan keveset voltál nagypapa! Pedig hogy siettem hozzád a hírrel: „fiam van, fiam!” Annyit mondtál csak: „jól van, fiam ...” „Majd elhozom!” Feküdtél, néztél, ujjaid rázogattod, megértve valamit, érintve az időt, a hűvösséget, ami vár rád. „Hozzad, fiam ...” És ki voltom én, a fiad? Fokról-fokra más, mint burján, vadfcapor, úgy éltem szobádban, virágillatom fulladoztortott, reménytelen nevelődtem egy égesiliagú sehovába: követhetetlen, szólíthatotlan lettem, és éppen én, a jámbor kisfiad. Osoda, hogy később, hogy később, később? Jaj, milyen korán, szóval, csoda, hogy ezután újra, mégis rám találtál, már szótlanul, csak dönmögtél nékem, de én tudtom, tudom: csöndességen túli napjainkban egymást kereső, egymást merengő szótlanságaink teremtették meg tükörtelen, hűs termeinket.. Tekintet onnan ki, s oda be nem hatolhat, fény oda nem jut el, és az sem sugároz, onnan hang nem hallatszik át más, zajongó szobákba, — és ez volt a kapcsolat. Te apa lettél, s én újra: a fiad. Már régen túl azon, hogy egyetlen szó: „apám” — tekintély parancsát rótta volna rám. Már tudtuk mind a ketten: te halsz meg előbb. Tudtuk, kegyetlenül, a ki sem mondható őszinteség derengett csöndjeinkben, világolt ama teremben, és a hozzá kanyargó bíbor folyosókon. Vesztesek lettünk hát a háborúban, mi megtörténik velünk, de nem általunk. Se sóhaj, se nyögdéeselések, se könnyek, — köztük percig se vesztegeltünk, de éltünk hosszú, már-már kibírhatatlan irgalomban. Pillanatnak tűnnek az ilyen órák, mikor ketten tudják: mindennek vége van, mikor ártalmasabb egy szó, miint egy döndülés. Kánt: májusok, szerelmek, múltak ostora, hová űz még a téli Nap is? Persze, a Ligetbe, hova nemrég még emlékezni jártál, mert ott jól, és szép-titokban gondolhattál a tóra,
