Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Zelk Zoltán: Tollászkodik a tavasz
nusz. Űj, illúziótlan hangot hoz a gyermekversek felhőtlen világába: a megvert gyermek sorsáról, pusztulásáról, az anyai felelősségről. Joggal gyermekpárti, anyavádló vers! Kérlelhetetlen ralizmu- šu vers a megvert gyermek „nagy futár sáról”, s Anna nem hajlandó visszatérni, mint Arany elbujdosott Juliskája, inkább valami világvégi rétre menekül, ahol (így érzi az olvasó) „nem urrrak” a verekedő felnőttek. E nem vegytiszta gyermekvers-téma arra figyelmeztet, hogy a Nyilas Misi-féle felnőttvádló hang alapja nem szűnt meg maradéktalanul. Zelk gyermekverseinek egyik legfőbb színtere a nyomasztó légkörű, meggyűlölt konyha. Az egész Gyermekbánat- ciklus társadalmi alapja jórészt , megszűnt, a vers praktikuma azonban túlmutat a szociális oldalon: valami újat fedezett föl a gyermekérzelmek költészetéből, új pszichológiai árnyalatot. Zelk a „konyha-komplexusból” s helyenként még a „konyhanyelv” szavaiból is költészetet teremtett. Egy költőietlennek, tűnő motívumot költői tárggyá tett. A konyha-homályt költői fénybe emelte. Igaz, József Attila után. De gyerekek számárai is. így sem kevés. A Tollászkodik a tavaszban így állt helyre a Gyermekbánat-cikbis. Zelk már a harmincas évek közepétől írja gyermekverseit. Köteteiben nem határolta el őket, egyszerűen besorolta költészetébe a gyermekverset. Hiszen nem új esztétikai minőségről van szó. Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszaiban huszonötéves fővel gyermekileg éli újra a világot. Egy percre megfogja, ami örök: „lepkéket, álmot, rémest, édeset”, a sínek közé esettség létélményévei, „míg a halál távolba mennydörög”. A gyermeki hangszerelés „a bús férfi panaszaival” is terhes. Zelk Gyermekbánata és Békabánata valami egyetemes emberbánat megfogalmazása. A gyermekkor meghaladása, a felnőttség — kivált a költő számára — nem űzi el egyszeriben a „konyhavilági” szorongásokat. A Kosztolányi- nosztalgia, a „felétek nyújtom úri, kis kezem” más előjelű attitűdje ez. A költő a gyermekre apellál, de zelki hangon, a társadalom nevében kér szót. A szomorkás zelki alaphangnak azonban megvan az ellenpontja is. Hova futsz, te kicsi őz? csattanója az egyik „csattanós” bizonyíték arra is, hogy nem a bánat, hanem a bánatból való kitörés állandó derű-energiája az orgonapont, ez a bánatot is legyőző mélyebb rétege egész gyermekpoézisének. S talán muta- tis mutandis átvihetnénk Zelk életművére is ezt a tág formulát. Ahol azonban a gyermeklíra ilyen jelentős és ennyire bánat-alaphangú, ott érdemes tisztázni a forrásvidéket, s azt, hogy valóban így van-e. Nehéz proletár-tapasztalatok, alkat, börtönélmény, öregedés, úgy tűnik: elég a hang állandósulásához. Zelk azonban harmóniára vágyó, daloló, még a bánatot is dalba fojtó alkotótípus, s ha a versek érzelmi tónusait valamiféle oszcilográffal jegyezhetnénk, az ilyen rezgések uralkodnának: Akárhová futok én, ha őszbe, ha télbe, akkor is csak a tavasz, csak a nyár elébe! A Tavaszi dal ugyanennek kiolvasó, párbeszédes, tavaszköszöntő változata. A Békabánat szívfájdító nyáresti tavizenéje, szegényemberi „békabánata” a zelki „természet” egyik hangja. Ez a líra azonban tágasabb. Egyszer a békaszív bánatát ümmögi feledhetetlen érzelmi teltséggel: ha elvisz a hosszú csőrű halál majd engemet, a lelkem is éhen száll a tó felett, tó felett... Másszor így dalol: Anyu, végy egy hegyet nékem, s a versbeli anya nemes gesztussal fölkínálja az ország minden ékességét, a Mátrát, a Balatont s mind a gyermek ölébe szaladó réteket. A mesék szférájából a hazai természet egyszeriben földre szállatja a gyermeket azzal, hogy fölmutatja ámulatos szépségeit. Az Alszik a szél (régi címén: Erdőben- berdőben) meséje a viharelőtti csöndtől az egész természet s benne a mesélő elázásáig tart. A csönd és a vihar között két madár párbeszéde tölti be a moccanatlan lombú világot. Ha lenne valaha madárnyelv, valahogy így hangzana. Zelk ezzel a „madarassal” is bebizonyította; mindent tud ahhoz, hogy költészet is legyen a gyermekvers. Zelk gyermekmúzsája folytán bizo191