Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - SZEMLE - Kloss Andor: Füst Milán naplója

keltik fel a művészi alkotások teljességének illúzióját. Nem véletlen hát, hogy napló csak annál az írónál magasodhat valódi műalkotássá, aki olyan hallatlan tudatossággal, belső hevülettel és elkötelezettséggel rója a sorokat, mint ahogyan azt Füst Milán és a kortárs Franz Kafka tette. Az sem véletlen továbbá, hogy Füst Milán naplója még töredékes voltában is megőrizte műalkotás jellegét, hogy torzóként is egységes esztétikai átformáltságú, s hogy így alapvetően helyes Pók Lajos értékelő megállapítása: a Napló „századunk magyar irodalmának igen jelentős alkotása”.

Ez a mű sok viszontagságot ért meg, nagyobb része veszendőbe is ment, a megmaradt rész mégis mintha a legjobbkor jelent volna meg a Magvető Könyvkiadó gondozásában a Tények és tanúk sorozat két vaskos köteteként. A naplók és visszaemlékezések a korábbi korokban is népszerűek voltak az olvasók legszélesebb rétegei körében, manapság pedig úgy tűnik legalábbis, mintha valóságos reneszánszukat élnék. Ebben természetesen szerepe van az alapvető és nem rossz értelemben vett emberi kíváncsiságnak, a naplót vagy visszaemlékezést író személy kora, egyénisége, magánélete iránti érdeklődésnek, s ha íróról van szó, akkor annak a törekvésnek is, amely az író egyéb műveihez, alkotói felfogásához, műhelytitkaihoz akar közelebb férkőzni épp a napló olvasása által. E szubjektív jellegű indítékokhoz napjainkban hozzájárul az a külső tényező is* hogy az úgynevezett tényirodalom, amelyhez a napló és a visszaemlékezés is tartozik, itt most közelebbről nem elemezhető okok miatt a hagyományos szépirodalmat háttérbe szorította.

Füst Milán Naplóját a hallatlan gondolati és tematikus gazdagság, s ami nála szinte már természetes: a kiérlelt, mesteri stílus jellemzi. A Napló mindenegyes bejegyzésében — legyen az az élet akár jelentéktelennek tűnő eseményével vagy dolgával kapcsolatos — a prózai megformálás igényessége, a tudatos művészábrázolás jut érvényre. Jellegzetesek Füst tömör, aforisztikus, néhol csipkelődő megfogalmazásai kortársairól („Babits: — beteg, izzó kagyló”), különböző fogalmakról („Ami jó, az harmonikus, s a harmónia külső fénye a szépség”); megjegyzései a művészetről, személyes kapcsolatairól, mindenekelőtt anyjához fűződő viszonyáról. Gazdag teret kapnak az emberi létre vonatkozó töprengései; megírt alkotásait, egyáltalában saját művészetét illető kétségei, a téma-vázlatok, a társadalmi, történelmi folyamat „be- szüremkedései”, amelyek elől még az olyan alapvetően esztétikai beállítottságú ember sem tudott elmenekülni, mint amilyen Füst Milán volt. őszinte, a kritikát sem nélkülöző hangon szól a valamilyen szempontból példaképeinek tartott nagy elődökről (Tolsztoj, Dosztojevszkij, Nietzsche) és jelentős kortársairól (Ady Endre, Osvát Ernő, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső), akiknek íróként és emberként egyként sokat köszönhetett, még akkor is, ha a velük való kapcsolata nem volt mindig éppen felhőtlen.

Mindennek a. tematikus és gondolati gazdagságnak a középpontjában kimondva vagy kimondatlanul egyetlen izgalmas kérdés áll: a művészet; pontosabban a mindennapi élet és a művész — az író — kapcsolata. A Naplót e kérdés sokoldalú és árnyalt, mélységperspektívában és eredeti szempontokban gazdag megvilágítása emeli valójában művészi alkotássá és mindvégig izgalmas, ma is időszerű alvasmánnyá. Mit jelent művésznek lenni? Nemcsak úgy általában, hanem az itt és most értelmében, azaz a 20. században. Milyen legyen a művész — az író — és a mindennapok, a mindennapi élet kapcsolata? Ilyen és ehhez hasonló etikai, filozófiai kérdésekre keresi — szinte mániákusan — a helyes, vagy legalábbis a megközelítően helyes megoldást.

A válaszként megfogalmazott gondolatok legtöbbje eredendően megközelítő jellegű, egymásutániságukban inkább tovább hömpölyögtetik, mintsem lezárják a kérdésekkel kapcsolatos írói vizsgálódásokat. Közben azonban az olvasó előtt kibontakozik Füst Milán alkotói arculata, életmódja, több-kevesebb konkrétsággal kirajzolódik a művészettel kapcsolatos felfogása, ha úgy tetszik művészi hitvallása, egyáltalában egy 20. századi művész — író — és a kor szövevényes, tragikus árnyaltságoktól sem mentes viszonya.

Thomas Mann a Halál Velencében című műve egyik helyén a következőket írja a valóság és a művész, a műalkotás és az olvasó közötti kapcsolatról: „Bizonnyal jó,

180