Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczy Emőke: A kassáki örökség

E „Denevér” gondja nem a materiális értelemben vett táplálékszerzés; s nem a szó hétköznapi jelentésében „földközeli” ő. A proletariátus szellemi-emberi felemelkedésének útjait akarja földközelben kitapogatni. Vállalta a Denevér-állapotot, hogy új távlatokat nyithassan osztálya előtt.

Nem bánja, hogy a „korhatag írás”, a „légypiszok-szeplős” a maga merev sablonja szerint kizárja őt a „madarak” sorából — könyörtelenül mellének szegzi a szabályt: „Madár az, ami száll.” Kassák öntudattal viseli kirekesztettségét; hisz jól tudja: e szabály még visszaüt megalkotóira. Avatag szellemében madárnak minősül „az orcádba-ütő kő”, sőt az ördög is, mely a „forráskutak alá” szállva „levisz az orcátlan halálba”.

Az első Summázás a kor zűrzavarából — az „apokaliptikus ól”-ból kilépő és gyalog Jeruzsálem felé induló költőt mutatja. — A „keret”-sor:

S Kassák Lajos Jeru Jeru zsálem felé gyalogol

különös hangsúlyt kap: Kassák a „Pokol”-ból, az elnémított, betapasztott szájak, a pénzért nyüszítők, a szennyben a virradat reménye nélkül élők világából elindul az Igazságot, a Tisztaságot, az Értelmet: az értelmes és érdemes emberi életet keresve. Leonardo is enyhültebben ítélkezik:

Kire formádzik a por,

Madárra vagy Denevérre — eztet döntse el a kor!

A második tétel a kép „prózai” változatával — mintegy láncszerűen visszacsatolva a Summázáshoz — kibontja a századelő apokalipszisének, a peremváros „sötét és gépolajszínű” nyomorának képét. A „nagyipar feketelistáján” sínylődő fiatal vasmunkás konok elszánással, sorsával és kölüményeivel lázadón szembeszegülve (amit még nevének dacos és proletár öntudattól duzzadó hangjai is sugallnak) naponta megteszi az utat a „szent városba”. (Itt Jeruzsálem az előbbi absztrakt jelentéssel szemben konkrét értelmet kap: a megváltás városa, ahol az írói hírnév vár a kultúrára éhes. a betűt szomjavó fiatalemberre.) A redakciók előtti hirdetőtáblára függesztett „betű- mezőt”, az „ingyen olvasmányt” szívja magába minden este. Elméje itt tágul, nyílik rá a világra, s mert — egyelőre — „nincs más dolga: ÍTÉL”. Megtapintja a dolgokat, felismeri a „kisajátító világ” belső ellentmondásait, rákérdez ezekre — s új nevet ad mindennek: visszahódítja elidegenedett állapotából a társadalmi valóságot.

Elkülöníti egymástól a létező és különnemű jelenségeket: „EZ AZ ÉG, EZ A FÖLD”. Merőben új szempontból — osztálya szempontjából — méri meg őket: „MIÉRT NEM A MIÉNK?” S ez a „miért” eleven kés, amellyel az „éjszaka-járó” Kassák „a fekete posztóból a reggelt kihasítja nekünk”. Űj összefüggésekre világít rá azzal, hogy nevén nevezi a dolgokat; s lám, a dolgok hallgatnak új nevükre (Kassák jelképeiből ráismernek valódi önmagukra): „ ... régi nevét leveti, kihányja, lefejti, leszalagozza, s üvölti minden az új nevet, a szörnyűséges, gyönyörűséges nevet ...”

A miértek nyomán feltárul előttünk a lehetséges jövő képe: „Még üzemel a börtön”, s a kaszárnya (a rabság, szolgaság jelei), mint a jövőt érlelő kotlós, csak félénken pillogat kendermagos ablakaival, de falaiból rozsdaszín tollazat nő: „megemelkedik négyzete, s kipotyognak a boldog kiskatonák”.

A Kassák jelentőségét értelmező, emberi-költői magatartását minősítő második tétel rövidebb Summázással zárul; pergő kérdések sora hívja fel figyelmünket a valóság aránytalanságaira, bizonytalan értékrendszerére. A dolgok „színére-fonák- jára”. „Miért vétő az önvédő? Miért kedvelt a védtelen?” vagy: „Mért lesz fertő a szűz Ájer? Miért zabái meg a kenyér?” Talán Kassáktól arra is kaphatunk feleletet: „mért vagyunk mi apolitikus akol?” Miért nem teszünk egyértelműen rendet dol170