Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Pósfai János: Egy percre a tenger (elbeszélés)

dolgozott az építőbrigád. Konyha, társalgó, vendégszobák: nyaralónak is beille- nék a ház. Nemrégen egy munkásőr szakasz tanyázott benne. Néha a vadász- társaság veszi birtokba. Gyűléseztek itt már járási vezetők is. Akkora dáridót csaptak, hogy visszhangzott tőle az erdő.

Félszemű Joe mindent látott, de semmiről sem tudott. Lakáj ösztöne — nem tudta, hogy lakáj ösztöne van — természetesen igazította a dolgokhoz. Mi dolgom velük? A házra ügyelek, nem a házbeliekre. Eshet a hó, döröghet az ég, tető van a fejem fölött. Bizalmas embere volt az elnöknek, akitől féltek a faluban. akit irigyeltek az erősek és csodáltak a gyávák, mert olyan székben ült, amilyenről nem lehet egykönnyen leesni. A hivatal ajtói előtte nyitva álltak, mindig tudta, mikor és hol kell olajozni. Az ilyen emberhez pedig érdemes igazodnia a magafajtának. S azzal talán még nem lesz cinkosa, ha hallgat. Mit bánja ő, hogy kik ülnek a kocsikban; munkatársak, vagy szeretők, a nők, akikkel őzpörköltet lakomáznak, vörösbort vedelnek. Istenem, jól esik nekik.

Megszámolta a pénzt. Miért kapta, hogyan kapta, nem érdekes. Megszolgál érte, vigyáz, hogy senki ne háborgassa az erdőt. A házat. Ez lesz a zsebpénze az Aranyparton. Fölpislantott, látta, hogy egy percre van a tenger, a sárga nagy hullámzás. Mintha egy hajó is vesztegelt volna rajta: árboca, a falu tornya, ezüstös pengeként villant.

Fölcsípett a szél egy enyhébb fuvallatot, ráterítette Félszemű Jóéra. Éppen csak megborzongott a bőre. Hirtelen jött az eső, nagy cseppekben verte a házat, a repcetáblát. Beszaladhatott volna, az eresz alá húzódva könnyebb lenne átvészelni az ég haragját, de markában megérezte a csomó pénzt a szolgálatért, s a lelkiismerete azt diktálta, maradjon a fák oltalmában, amíg megszépül újra az égbolt.

Csattogott, villogott, szakadt az eső. A hangokat elkapta a szél, foszlányokban csapódtak az öreg füléhez. ,

— Józsi bácsi, hé, hol van, merre van?

Az agronómus, Dani János kiabált.

— Itten, e — kiáltott vissza Félszemű Joe.

— Szaladjon, mert elázik.

A félszemű emberen akkorra már patakzott az ing, csapzottan zihált a ház felé. A konyhában meleg párába burkolta magát, a sofőrök borral kínálták, vadsültet nyomtak a kezébe, etették, itatták. Katus Vince is benézett egyszer, megkérdezte, mi az ördögért maradt kint, láthatta a vihart, bolond ember, aki hagyja hogy ronggyá ázzon.

Félszemű Joe pislogott és hallgatott. Tudta, hogy az ázott kutya sem mor- rant, ha meleg helyen simogatják.

Föntről lehallatszott a lárma. Nők, férfiak vihogtak, nyerítettek. Félszemű Joe ki sem mozdult a konyhából. Akkor sem, amikor robajjal útrakeltek. Menjetek csak, vége a dínom-dánomnak. Felbőgtek a motorok, pörgött a kerék, majd csönd terpeszkedett a házra, az erdőre.

Katus Vince elégedetten jött vissza.

— Hát te, úgy ülsz itt mint egy kis szűzmária.

— Szárítkozom — felete Félszemű Joe.

— Fönt is lehet.

— Nem akarok zavarni.

— Zavarni? — nevetett az elnök. — Kit zavarsz te, öreg Joe. Kártyázunk.

— Kártyázunk?

— Naná, majd dominózunk.

9