Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Rónay László: A fájdalmas belenyugvástól az idill vigaszáig
RÓNAY LÁSZLÓ A fájdalmas belenyugvástól az idill vigaszáig — BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS KÖLTÉSZETÉRŐL — Nem tudom pontosan, mikori lehet az a fénykép, melyet nekem ajándékozott. Elegánsan, útra készen ül a szőlőlugasban. Körülfolyja, körülcsurogja a mézszínű dunántúli napfény, az indák pedig olyan erővel szorítják magukhoz, hogy onnan, ebből a körből nem léphet ki sohasem. Ekkor már bizonyára megírta a Kisvárosi temető félelmetes önvallomását: Az énekemben ne keress világot, Amit sóvárgó szemem sose látott. Bennem kis harcok riadója zeng, Hogy el ne fújja lámpámat a sors, Hogy lobogjak e küzdelem felett, Mert hátha vannak csüggedt emberek, Akiknek ez is menekvést jelent. És bizonyára számot vetett azzal is, hogy költészete csak „sátor” lehet, melyet enyhetadó vigasztalásként feszíthet maga fölé a világban dúló zivatarok idején. Szándékolt is ez az érzelmi — és tegyük hozzá: kifejezésbeli — redukció. De nemcsak Bárdosi Németh János költészetét jellemezte ekkoriban ez a reménytelen, kiábrándult hang, ez a mindenütt korlátokba ütköző, riadt magatartás, hanem szinte mindegyik kortársáét is, akik — hozzá hasonlóan — „a százados szelíd szegénység” gyermekeinek érezték magukat, s — amint Babits írja Űj antológiája bevezetésében — „visszaszállnak a szegénység egyszerű érzéseihez, nyelvéhez, gondolkodásmódjához, s százados emlékeihez, mitológiájához, fantázia-kincséhez is”. Bárdosi Németh János persze sokkal racionálisabb alkat, semhogy költészetében megpróbálta volna újrateremteni ezt a népi mitológiát. De őt sem hagyta érintetlenül, bizonysága ennek a szabó- dezsői hatásoktól sem ment Zsellérek (1934) című kisregény, melyről Kardos László ezt írta a Nyugat egyik „kisebb bírálat”-ában: „Sok jó részletet lehetne kiszakítani ebből a könyvből, de maga a könyv, egészében, nem jó. Színes nyelvében, népballadák ihlette előadásmódjában, egy-egy etnográfiai érdekességű kerek rajzában jó képességek nyomai villannak meg, de az egész regényt egy újkeletű, de mégis avas irodalmias lírai- ság máza borítja, eszmei vonala tétova, éleslátása bujkálóan bizonytalan, egész mondanivalója elmosott, homályos. Ennek a regénynek a szóbősége és a stílushatásokba vetett nem éppen jogosulatlan bizalom volt a szülőapja.” A kritikus utolsó mondata talán a legfontosabb. Bárdosi Németh Jánost, a szemérmes, tartózkodó, érzelmeit palás- tolgató, halkszavú lírikust bizonyára megkísértette a feladat izgalmas volta: a regényműfaj nagy aránya, szigorú szerkesztettsége. Ö, aki korai verseiben mindig a legegyszerűbben fejezte ki magát, regényében megmutatta, hogy tud mítoszt is teremteni — még ha ez a mítosz valóban bizonytalan kontúrokkal van is megrajzolva —, s bírja stiláris erővel, rugékonysággal a maga vállalta költői felfedező utat. Első igazán karakterisztikus kötetének címe is ilyen jelképes önvallomás: Isten rádiója. Illyés Gyula, aki meglehetősen szigorú bírálatban részesítette az ekkor induló fiatalokat, kortünetnek és nemzedéki sajátosságnak érzi ezt a címvá- lasztást. Elfelejtett kritikáját érdemes alaposabban idéznünk, hiszen annak is bizonysága, hogy a huszas évek közepe táján még nagyhatású költői modernség már megcsendesedett, s mind erősebben hódított teret az újnépiesség és a tétova újklasszicizmus. „A költő — írja Illyés a többi között — itt mindenhez a teljes univerzumot hívja tanúnak, zavarosan és homályosan. Szemére veti a világnak, hogy nem törődik az emberekkel, de ha neki arról az emberről kell szólnia, akit a legjobban ismer: önmagáról, akkor arról beszél, hogy micsoda bűvöletes izék testvérítik a csillagokkal. Ez az irányzat, mely értékes kezdetekor a forradal159
