Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

emberek általában észlelik, értelmezik, felfogják. Azaz ahogy azokat a kor színvonalán álló mindennapi tudat tükrözi. Ha nem ezt tenné, elveszítené hitelét. De természetesen nem csupán leírja, hanem fogalmi és formai eszközökkel — felhasználva a tudomány minden eszközét és eredményét, a szépirodalom minden eszközét, kivéve a fikciót —, az ember (majd később látni fogjuk, hogy melyik ember) érdekei alapján értelmezi, azaz ábrázolja őket, állást foglal velük kapcsolatban. Mi ennek a viszonyításnak az alapja, s az író kinek a nevében foglal állást?

Mivel a társadalmi gyakorlat valamely részét a mű reálisan, a mindennapi tudat számára ellenőrizhető tapasztalati valóságában mutatta be, állásfoglalása is csak akkor lesz megalapozott, azaz szociográfus-írói értelemben igaz, ha az ábrázolt világot egy abból, tehát a műben tapasztalt tényekből, összefüggésekből reálisan, azaz legalább a kor legjobb színvonalán álló, a kor tudományos eredményeit maximálisan magába asszimilált mindennapi tudat számára elfogadható, belátható módon következő lehetőséggel veti össze. Ez szinte egyetlen szociográfiánál sem a vizsgált részből következő lehetőség. Mivel a vizsgált rész a társadalom szerves, alapvetően annak fő jellemzői által meghatározott része, a szociográfus a vizsgált részt (mert az egész, a maga kompexitásából, eltérő hagyományokon fejlődő, de mindenütt adaptálható vonásaiból adódóan jóval nagyobb variációs alapot, s így a rész adta lehetőségeket meghaladó, de arra is érvényes választási lehetőségeket kínál) a társadalom egészének történelmi-társadalmi adottságaiból, felismerhető tendenciáiból (azok meghosz- szabbításával) reálisan elképzelhető, a kor gyakorlata által alkalmazott tudomány által is igazolható optimális távlataival veti össze — azok szolgálnak tehát a viszonyítás alapjául. (Jellemző, hogy a szociográfus — igazi irodalom esetében elképzelhetetlen módon — mennyire feltűnés nélkül, mindenki számára milyen természetesen „léphet ki” a „műből”, érvényesen hivatkozhat a társadalmi gyakorlat egyéb, a műben ábrázolt tényekből, azok összefüggéseiből nem következő elemeire. S ezt azért teheti, mert maga a mű nem lép ki a társadalmi gyakorlatból: a műben ábrázolt gyakorlat — a rész gyakorlata — és a valóságos társadalmi gyakorlat — az egész gyakorlata — szervesen összefolyik.)

A viszonyítás, állásfoglalás alapja tehát az adott társadalom lehetőségeinek optimuma — azaz tulajdonképpen a jelenben már — legalábbis potenciálisan — megszületett, de még ki nem fejlődött jövő.

Így az ábrázolás során a szociográfusnak, s vele az olvasónak lehetősége nyílik arra, hogy — mintegy e konkrét jövőbeli pontról „visszatekintve” — mélyen, lényegileg értse és élje meg korát, mintegy magában megvalósítsa a társadalom legjobb lehetőségeit, azaz feljusson az adott társadalomra meghatározott — tehát lehetséges — emberiesedés legmagasabb fokára. Ennek az embernek a nevében foglal állást, ábrázolja tárgyát a szociográfia, de ez — szemben a műalkotásokban megvalósuló 'nembeli emberrel — a „társadalmi” ember.

A jó szociográfiában tehát az adott nép társadalmiasodásának legmagasabb fokára feljutott ember néz vissza saját korára, s abban a partikularitás ilyen vagy olyan fokán élő önmagára. S e kettő — a lehetséges és a létező — közötti fájdalmas különbségből adódik a szociográfia feszültsége, érzelmi töltése, a katarzissal rokon élménye. Ez azonban nem katarzis, „csak” mozgósító erejű türelmetlenség. (Nem katarzis, mert a cél véges, az adott korszak társadalmi gyakorlata számára konkrétan elérhető — a műalkotások katarzis-élményét többek között éppen a cél elérhetőségének ellentmondásossága adja: az olvasó érzi, hogy a célt az emberiség el fogja érni, el kell érnie — de azt is tudja, hogy ez a kor még nem érheti el; azaz átéli az emberiség végtelen s az egyén véges lehetőségeinek dialektikus ellentmondását.) Itt tehát mozgósító türelmetlenségről beszélhetünk inkább: adott nézőpontjáról az ember ugyanis felismeri vagy felismerni véli a jelenben azokat a körülményeket, a jelen emberében azokat a tulajdonságokat, amelyek akadályozzák, hogy a jelen kiteljesedjék, felismeri, hogy a jelenben már élő jövő miért „nem tudja magát bekötni bábbá”, s türelmetlenül hívja, sürgeti a jelent ama jövőbeli pontra.

(Indirekt módon jól szemlélteti e viszonyítási pont szerepét Molnár Géza Kül154