Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

lényegi viszonyában tárja fel, azaz az ember nevében minősíti, véleményezi a feltárt világot. Másképpen, módszertani oldalról fogalmazva, a tudomány (a mi esetünkben a szociológia) egy-egy vizsgálat során mindig az adott — szűkebb értelemben vett

— társadalmi viszonyokat tekinti meghatározónak, független változónak, s ezektől

— bizonyos mértékben mechanikusan — függő változónak az embert (extrém példaként lásd Oppenheim meghatározását a szociológiai törvényszerűség igaz voltának kritériumáról: egy vizsgálat során feltárt törvényszerűség helyes akkor, ha ugyanabban a vizsgálati csoportban, ugyanazokkal a módszerekkel egy másik kutató is azonos eredményre jut.). A művészet, az irodalom még módszertani elvként sem hajlandó ezt a „rangkülönbséget” elfogadni, az ember szerepét nem hajlandó a passzivitásra korlátozni. S ez nem idealizmus, hanem az ember aktivitásának, annak az elvnek az érvényesítése, hogy a fel nem ismert törvényszerűségnek eszköze az ember, de a felismert törvényszerűség már az ember kezében eszköz, hogy az emberek „maguk csinálják történelmüket”.

A mi esetünkre — szociológia és szociográfia (természetesen irodalmi szociográfia) — nézve a fenti általános különbséget úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a szociológusnak — szociológusként — nincs véleménye a vizsgált emberi és társadalmi viszonylatokról, a szociográfusnak — alkalmazzon vizsgálódásai során „tudományos” vagy „irodalmi” módszereket — viszont van. A szociológus azért vizsgálódik, hogy megállapíthassa a törvényszerűségeket, a szociográfus pedig azért, hogy megalkothassa ezt a véleményt. Ez teszi a szociográfiát irodalmi jellegűvé, okozhatja azt a látszatot, hogy a szociográfia irodalom, hogy legalábbis irodalommá fejlődő, önmozgása révén majdan azzá levő műfaj. Magán viseli ugyanis az irodalom alapvető sajátosságát, a pártosságot. Mint ahogy „a műalkotás felépítésének elvei — Lukács György szavaival — állásfoglalást jelentenek az élet nagy problémáival szemben, »■ahogy« művészi szempontból egy tény megállapítása azonos annak formálásával, 3 tényt már legpusztább adottságában is pártosan nézi és formálja a művész”, a szociográfiának is központi szervező, formáló elve a feltárt valósággal kapcsolatos állás- foglalás, van tehát a benne közvetlenül megjelenő, fogalmi szinten leírt információs anyagon kívüli, azon túlmutató, az ezzel szembeni állásfoglalást hordozó formája.™ (Ez, a forma által hordozott mondanivaló jelent meg a két világháború közötti szociográfiánál ellenzékiségként; s jelenik meg ma általában türelmetlenségként.)

Mint mondanivalót hordozó formával rendelkező, pártos műfaj — a szociográfia semmiféleképpen sem lehet tehát tudományos.

De nem is irodalmi — mert lényeges különbség van irodalom és szociográfia között abban, hogy mit, ebből következően, hogy milyen távlat jegyében ábrázol, s hogy kinek a nevében foglal állást.

Induljunk ki abból, hogy sem a szépirodalom, sem a szociográfia nem követeli meg a befogadótól, hogy szakítson a mindennapi gondolkodással, annak szemléleti és fogalmi jelleget szervesen ötvöző egységével. Mind a kettőben a mindennapi tudat számára adekvát módon jelenik meg a valóság, szemléletesen, benne emberek mozognak, akik különböző csoportokhoz tartoznak, intézményekhez viszonyulnak stb. Mind a kettőben történések zajlanak, s ezeket nyomonkövetve, az író beavatkozásával, kommentárjaival vagy anélkül, tárulnak fel az ábrázolt világ mélyebb összefüggései. Mind a kettőben követelmény, hogy e törvényszerűségek, mélyebb összefüggések a műben ábrázolt világ tapasztalati tényeiből, jelenségeiből következzenek, a mindennapi tudat számára is felfogható módon. Azaz elképzelhető, hogy egy regény, — fiktív dokumentumok, az azokat elemző részek, következtetések, mindezt más oldalról is megvizsgáló, megvilágító epikus jellegű részek stb. alkalmazásával — jellegét tekintve teljesen kövesse egy szociográfia formáját. Ebben az esetben külsőleg nem is lesz köztük más különbség, mint hogy az egyik a „valóságot” ábrázolja, a másik pedig „fikció”.

Csakhogy minden szociográfia egy térben és időben behatárolt társadalom — azaz ország, nemzet — gyakorlatának valamely konkrét részével, vetületével foglalkozik, annak a résznek pillanatnyi reális állapotát mutatja be. A reálison az értendő, hogy ragaszkodik a tényékhez, s azokat úgy írja le, ahogy őket a kor jó színvonalán álló

153