Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

hetjük, hogy mindenki, közelítsen innen vagy onnan, a kétfajta, a tudományos és az irodalmi tükrözésmód szerves egységét várja. Tehát nem a kétfajta előadásmód szervességét — ezt minden színvonalas tudományos ismeretterjesztő mű megvalósítja —, hanem a kétfajta „igazságét.” Ezzel az igénnyel indulnak anyaggyűjtő útra, ülnek íróasztalhoz jópáran a szociográfusok közül is, ezt, nem pedig a szemléletes ismeretterjesztést várja el majd minden megnyilvánulásában a kritika is. íme: — „igazi társadalomrajz akkor születik, ha az író túllép az anyaggyűjtés keretein, következtetéseket von le, törvényszerűségekre mutat rá, s nem csupán egy-két jelenségre, de eközben nem feledkezik meg arról, hogy mindig az emberi sorsot ábrázolja” — idézi egyetértőleg Berkovits György Féja Gézát, hozzátéve, hogy azt tartja a szociográfia igazi nagy eredményének, ha benne harmonikusan illeszkedik össze a megjelenítő — tehát a novellisztikus jellegű — és az elemző — tehát akár esszészerű rész, ha ennek' következtében a képi és fogalmi nyelvezet egyaránt érvényre jut benne,3'1 mert akkor „a szépirodalom és a tudomány magaslataira jutott el”.31 De ugyanezt mutatja az a felosztás is, amely egyaránt az irodalmi szociográfiához tartozónak érzi a szépirodalom látásmódjával ábrázoló, valamint az értekező prózát folytató, szociografikus esszészerű műfajt;32 ugyanezt tételezi az a kívánalom is, amely szerint a szociográfiának nem emberi, hanem társadalmi viszonylatokat kell ábrázolnia a széleskörű anyagismeret, a marxista világnézet tudatos alkalmazása révén — de ugyanakkor íróként, írói módon; hasonlóképpen az a kritika, amely tétovázik, hova is sorolja Zám Tibor munkáit — (s végül inkább a tudományos jelleg felé hajlik) —, amelyek egzaktságukban, fogalmiságukban, elemzési szempontjaik gazdagságában, a tények értelmezésében, általánosító hajlamukban, a tárgy ismeretében stb. túllépnek az irodalom keretein — ugyanakkor azonban friss látás, szellemes előadásmód, szépírói stílus, sőt szépíró emberlátás nyilvánul meg bennük.33 Ez a kettősség érvényesül néhány szociográfus vallomásában is, akik sem a módszerben, sem a közlésmódban nem tudják megkülönböztetni tevékenységüket szociológia és szociográfia között, erre a kettősségre utal az a kívánalom, amely elismerve az írói látás- és ábrázolásmód dominanciáját, a valóságnak az írói pszichikumon való átszűresét, de — éppen az irodalmi jellegéből eredő hatásmechanizmusa, élményszerűsége, azaz az olvasóra az evidencia erejével való hatása miatt, és mert amire'nézve ilyen rafinált módon véleményt nyilvánít, sőt véleményt, szemléletet szuggerál, az maga a konkrét társadalmi gyakorlat a maga valóságos problémáival — éppen ezért megköveteli tőle, hogy a társadalmat tényleges arányaiban, szociológiailag, tudományosan is érvényesen ábrázolja, típusai feleljenek meg a szociológiai típus kritériumainak, azaz az író a szociográfiában az egyedivel, az egyessel szemben a társadalomban ténylegesen meglevő általános tendenciákat ábrázolja, az egyéni életsorsokban olyan társadalmi jelenségeket mutasson meg, amelyek mögött az emberek bizonyos tömegei állnak. így tehát a szociográfustól — ha őt tudósnak vagy írónak tekintjük — skizofréniát várunk el.

Folytathatnánk a példák felsorolását, de talán ennyi is láttatja, hogy a szociográfiával szembeni igény — és vannak is ennek eleget tevő művek, többek között Moldova, Galgóczi, Zám Tibor, Lázár István, László-Bencsik Sándor stb. munkái — az, hogy szervesen egyesítse magában a két tükrözési módot. Ugyanakkor a tudomány és a művészet tükrözési sajátosságai kölcsönösen kizárják egymást, ha vizsgálódásuk tárgya, a valóság végső soron azonos is, s ha kölcsönösen felhasználhatják és fel is használják — de csakis saját megközelítési módjuknak alárendelve, abba szervesen beleépítve — egymás eredményeit, módszereit.

E kölcsönösen kizárás lényegét abban fogalmazhatjuk meg, hogy míg a tudomány, éppen mert a valóság objektív, tudatunktól, az ember érdekeitől függetlenül létező törvényszerűségeit kutatja, igyekszik megszabadulni minden érzéki, érzelmi, szellemi befolyástól, konkrét vizsgálatai során függetleníti magát az embernek az adott valósággal kapcsolatos érdekeitől (pontosabban az embernek egyetlen érdekét ismeri csak el: az objektív valóság megismerésének érdekét). Ezzel szemben a művészi — irodalmi — megismerésben az ember mindig méghatározóan jelen van, a művészet a valóság objektív törvényszerűségeit az adott kor emberének hozzájuk való

152