Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - SZOCIOGRÁFIA - Halmos Ferenc: "... minden nap bizonyítani kell" (dokumentumriport)
már, de ha már lemegyek a kocsmába egy társulattal, és az egyik sört, a másik bort, a harmadik rumot iszik, hát akkor én miért igyák kólát? Miért vonjam ki magam a társulatból? Szóval ez olyan furcsát szülne. Szóval a társaság viszi az embert? — Nem viszi. Nem kell vinni a társaságnak. Az ember ott van. De ha már ott van, akkor azonossá kell válnia a társaság többi tagjaival. Valamilyen módon lemaradok, ha én kólát iszok, ő meg rumot iszik. Akkor már nincs megfelelő érintkezési pont. Mert ő elkezd nekem beszélni valamiről, és én meg józanul azt mondom, hogy ez van. — Most nekem lenne egy kérdésem vissza. Hát a szellemi dolgozók, tehát doktorok, orvosok, mérnökök miért isznak? Kérdésre kérdés. Azok ugyanazért, ugyanott isznak, mint a fizikai dolgozók? — Az nyilvánvaló, hogy az emberek elképzelnek valamit maguknak. Minden ember elképzel magának valamit. Azért ember. Van amit elér, vagy azt mondja dolgozok, hazamegyek, eszek, jól élek, egészségemet rendben tartom. Namost én hogy gondolom. Azok a csalódott emberek, akik valamit elképzelnek, és nem sikerült azt véghezvinniük; az alkoholmámorba bezavarják magukat — gondolom. Egyébként nálam is előfordul, hasonló okból. Valami nem sikerül, vagy valami nem úgy sikerül, vagy éppen belecsöppentem valamibe. Akár csak azért, mert hát talán megint a társaság... Na, most, olyan eset is előfordult, nem tudom idetartozik-e? Én egy jó fél évig az asszony hibájából elmentem a családtól. Az én nejem az elég féltékeny természetű, és állandó jelleggel szövegeli olyan dolgokról, hogy én így, meg úgy, meg amúgy, te máshol nem élnél meg stb. Mint a szakmánál, hogy én megmutatom mit tudok, itt ugyanúgy voltam. Hogy nevezzem? Csakazértis, vagy dafke, hogy majd megmutatom neked. És akkor szereztem egy viszonylag jóképű csajt, kimentem Üjpestre, Palotára lakni. Fél év múlva aztán elkapott a nejem, persze úgy csináltuk, hogy el is kapjon. És egy fél évig ott kint éltem. Na most ezt én nem így akartam. Csak én annyira nem tudok alakoskodni, hogy tudja meg, hát nézze meg és lássa, hogy mi van. Na. Én ebben a fél évemben többet voltam italos, olyan jó másnapos, mintsem józan, az egész életem elrontását éreztem. Éreztem, hogy ez valahogy nem jól sikerült. Fél éven keresztül ezen morfondíroztam, — ha én nem iszom akkor, olyan érzésem volt, hogy talán megbolondulok. Ebbe az alkohol-mámorba kergettem magam, és minden olyan szép volt. Minden jó volt, minden rendes volt. Amikor voltak józanabb pillanataim, egy-egy olyan pénz nélküli napon, vagy valami ilyesmi, akkor jött, ó hát te még mindig itt vagy? Akkor szembe kellett néznem a dolgokkal. Végiggondolni. Csak végigcsinálni hogy lehetne, azt nem tudtam. önkábítás. — Egyértelmű. Egyértelmű, hogy saját magát kábítja az emberiség. Nem csak mi. Az emberiség. És minél inkább nyugatra megyünk, annál jobban tért hódít ez a kábítás. Annál jobban tért hódít, mert normális fiatalemberek sajátmagu- kat az őrjöngésig kábítják le, sőt a halálig. Hát miért csinálják? Én nem tudom megmondani. Nyilván az ember valami ilyen szenvedélyt felvesz, cigaretta, bor, nő. Én magam részéről azt mondom, hogy azok a nagy művészek, akik szintén ezt csinálják, talán jobban tudnak alkotni, gondolkodni, elfelejtenek sok bút, 137
