Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - Zalán Tibor: Holdért ugató sátán (vers)

Magányba dermed az, ki szemedbe szerelem védtelenségével tekint. Állunk, egymással szemben, ikreknél hasonlatosabbak. Csúnyán vigyorogsz, arcom szenteknél alázatosabb. A nőket é n szeretem. A nők téged keresnek. Tiszta vagyok, ölelj meg. Ölj meg. Állunk, szemtől szembe, szelíden, halálosan. De Uram irgalmazz, miféle csodák kongatnák még ma éjjel reárn!

Jön a téglagyár felől, görnyed ten, komótosan, szikrázik elé a táj, ő csak fekete, szomorú.

Te idézted ide, miattad jött hát, tenyereden a sebet nem virágok érintése fakasztotta. Tudom én őt, ismerem jól, nagyapám meséinek miikor először nekihuzakodtam, nem más volt megijesztőm, miatta hagytam el az Óperencián túli üvegpalotákat, hogyan is felejteném. Földet markolok, mellemhez szorítom, most búza vagyok, aranyos vacogás a fűben. Amint közelebb ér, int, s megzendül a táj, szétrobbannak vörös fröcsköléssel a pipacsok, kákák sortüze dördül, dong a föld menetelő, kékszemű szarfcalábak alatt. Borzongató melegével áll mellénk a Sátán. Nékem beszél, most miként szóljak? Akarsz-e teliholdat, eget fogvatartó, hatalmas holdat látni? Zörren rám nehéz hangja. Nem szólok én, meg nem tudnék szólalni, oly nagy a félelmem. És szörnyű ugatásba kezd a csúnya féreg, előtüremlő agyarakkal kaffog feléd, jaj, mi történt veled testvérkém? Vállad, kezed, szökellő lábad nincs már, arcod sincs már, egyre kerekedsz, lassan röpülsz fölfelé, nékem meg sírhatnékom támad, olyan szépségesen szállsz, föltelepedsz az ég közepére, szegényemberek álmára reáragyogni. Fényednél beszél hozzám a táj, lovasok tipratnak mezőmön által, kiáltanék, de nincsen hangom, integetnék, de már nékem sincsenek kezeim, elfutnék, ám belegyökereztem én úgy ebbe a földbe, nincs az a földindulás, ami kiszaggatna. Nézem a holdat, az árnyak zajongását, a holdért ugató Sátániba akasztom tekintetem. Vetkőzik a táj — hogy ezüstgyászát ölthesse magára. Fölöttünk úsznak a lángoló őszirózsák. Vérben a virágok forradalma.