Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - Vitéz György: Vers versről, (amint megöregszik az ember) (versek)
VITÉZ GYÖRGY Vers versről Könnyű álmodni sosem-volt tavakról foltos szikláikról, furcsa állatok képzelt 'Rangjára felriadni. i A költő rendbe rakja vízióit; az olvasót elámítja a vers: teremtett, illékony valóság. De a nem-álom tó, ha megvetette hajlékony hátát roppant köveken, marad és önmagát teremti minden őrzött s óvatlan pillanatban. Minden élőnek megnyilatkozik, nincsen szüksége énekesre. Ö, nem a táj a szép; foszlott, didergő bárányfelhők izgága köd fölött s 'az este tányérjára csöppent faluk, vizek, hegyek, komótos erdők, ha hallasz róluk; — egyetlen dolog: a Szó varázsol el, hogy érezz, hogy fájjon, és eszedbe jusson újra egy másik táj, egy ismerős falu, egy borzas sárkányaroú felleg ami fölötted valaha megállott hogy fájjon, mert a mesebeli táj is nélküled fagyott szavakba. . . És mégis hangos, eszelős örömmel fogadsz magadhoz mindenik igét, mert tudod: legvégső ígéret arról, hogy lehet még külön világod, illékony, percre teremtett való, számodra mégis: örökkévalóság. (Kanada) 127
