Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - Varga Zoltán: Z. első kalandja (elbeszélés)

— talán. Nem kell annyira félteni — esetleg. A munkahelyemen majd vállon veregetnek, elsárgulnak, akiknek „csak” lányuk van — biztos. És hogy konzervatív vagyok, az is biztos.

Jobban vagy, kérdem tőle, ő azonban változatlanul nyögdécsel. Arca fehér, tenyere nyirkos a rátelepült idegfeszültségtől. Elsőbabás leányarc.

— Kérsz valamit?

— Nem, kösz.

— Próbálj hanyatt feküdni!

— Az nem jó, akkor még jobban fáj.

— Vegyél be fájdalomcsillapítót.

— Nem lehet, árt a gyereknek.

— Kártyázzunk, jó?!

Veszem elő a paklit, pedig nem szeretek vele játszani. Nemrégen tanult meg kártyázni, még nem ellenfél, ennek ellenére borzalmasan élvezi a játékot. Osztok. Snapszlit játszunk, öt lap a kézben, a többi hátuljával fölfelé, primitív, egyáltalán nem kombinatív játék. Nyerek. Most ő kever, elejti a lapokat, bágyadtan mosolyog, ingerült vagyok, de moderálom magam. Üjra nyerek, pedig oda sem figyelek, szándékosan eljátszom. Hiába.

Hirtelen eszembe jut, hogy vettünk egy könyvet még az elején, abban minden le van írva, még „az is”, s mi modernek vagyunk, mindent aszerint cselekszünk, ahogy megvannak az utasítások. Nosza, vegyük elő:

„Az első, úgynevezet tolófájásokat nem kell komolyan venni. Ezek csak erőpróbák. Gyakran a szülés előtt két-három héttel is előfordulnak...” — olvasom.

Egy hónappal ezelőtt csúnyán összevesztünk egy kirándulásról hazafelé jövet. Ö akkor már hosszú ideje azon nyaggatott, hogy fogadjunk orvost. Régóta foglalkoztatott ez az ügy, próbáltam neki megmagyarázni az álláspontomat, hogy ki kezdte ezt a hülyeséget, mármint azt, hogy kenőpénzt adjon az orvosnak. Azért a munkáért, amelyért egyébként is megkapja a fizetését. Biztosan valami nagy lóvés mackó volt, mert kispénzű melós ilyesmit nem talál ki. Mert előkelő volt, hogy X-né K. doktornál szüljön, ne pedig L-nél, aki csak tavaly jött ki az egyetemről és biciklivel jár. És micsoda szolgalelkek vagyunk! Persze, hogy a nagy górék után a kisemberek is elvitték a hálapénzt, mert ők is előkelős- ködni akartak. Meg különben is elterjedt, hogy aki üres kézzel megy oda, azt hagyják a folyosón megdögleni, hadd kínlódja ki a gyereket, de aki viszi a fejpénzt, az nem szenved, az kapja a fájdalomcsillapító injekciót. Talán még a gyereken is meglátszik, hogy hálapénz tolta-e a világra.

ő persze rögtön azt vágta a szemembe, hogy az utolsó csavargó is fogad orvost, s ha másként nem, hát legalább így nyugtassam meg, mert a szülésben úgysem tudok segíteni, a moralizálással meg senkin sem könnyítek, legfeljebb kiröhögnek, hogy olyan exponált helyen dolgozik a férjem, mégis kivert kutya módjára állítok oda.

Én erre azt mondtam, nem az a röhejes, hogy nem viszek hálapénzt, mert úgyis viszek, hiába vitatkozunk, hanem az, hogy te is belekerülsz a tömegek uszályába, és azt tartod erkölcsösnek, amit a többség elfogad. Ő erre bőgni kezdett, ezt borzalmasan nem szeretem, le is sírta a szeméről a festéket, erre csókolgatni kezdtem, hogy hagyja abba a bőgést, mire rám szólt, hogy ne puszilgas- sam a vonat nyilvánossága előtt, mert kiröhögik, hogy terhes nő létére csókoló- zik. Bezzeg, ha ezt én mondtam neki, akkor villogott a szeme, s fenyegetett, hogy több kisbaba nem lesz, mert nekem a laposhasú nők jobban tetszenek ...

Tévékékje, éjjeli lámpahomály, heverőnyikorgás, ö csak ül az ágyon, egyenesen, mint aki karót nyelt.

122