Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - Varga Zoltán: Z. első kalandja (elbeszélés)
— Olvass hangosan — kérlel — nekem most semmihez nincs türelmem. — Fáradt vagyok, csak altatónak szántam a könyvet. — Csak pár percig — fogta könyörgőre —, talán én is el tudok aludni. Erőt vettem magamon. Közben alkonyodott. És csodálkoztam, hogy még nem indulunk haza, mert apám nem nagyon szeretett alkonyaiban, pláne sötétben járni... Lovak, szekér, éjjeli lámpa ... könyv... tükör... sötét... — Vérzem —, térített vissza az első mély álom kábulatából, miközben nedves tenyerével megsimogatta homlokomat. — Egy órája vérzem. A könyvet, amelyen elaludtam, odatette az éjjeli szekrényre. A vekker mutatói derékszöget építenek. Három óra van. — Átmegyek az állomásra, telefonálok orvosért. — Inkább taxiért, nem bírok tovább várni! Vértelen az arca, mint a frissen húzott lepedő. Morcos portás, gyógyszerszag, köpenyfehér alakok. Álmatlanságtól meggyötört betegek. Elviszik egy szárnyas ajtó mögé. Nemsokára pongyolában tér vissza. — Még nincs semmi — mondja egy kicsit megnyugodva —, a főnővér szerint még nagyon fent van a gyerek. Jön az osztályos orvos. Ö is megvizsgálja. Ez már tovább tart, vagy csak úgy tűnik. Aztán kijönnek. Arca messziről világít, arcán könnyek. Az orvos odaint. Kezem a zsebemben, az elkészített ezer forintot szorongatom. — Van egy kis komplikáció, fiatal barátom — kedélyeskedik a doki, de ő is idegesnek látszik. — A feleségét azonnal meg kell császározni, valószínűleg levált a méhlepény, nem kap elég levegőt a magzat, a felesége különben nincs veszélyben, de a gyerek megfulladhat. Érti ugye? Ö már nem is próbálja visszatartani a könnyeit, mellemre hajtja a fejét, rázza a sírás. Idegességemben a-zsebkendőt is otthon felejtettem, kezemmel tö- rölgetem az arcát. Sósak és melegek a könnyei. — Ugye nem hal meg, ugye nem lesz semmi baja, hiszen annyira akartuk, annyira vigyáztunk rá, hogy egészséges legyen ... Egy nővér kézen fogja és bevezeti a műtőbe. Csak most veszem észre, menynyien figyelnek bennünket. Az ajtón kéküveg fény szivárog át, időnként valaki kijön, aztán visszamegy. Ismeretlen műszereket hoznak, feléjük lépek, kérdezősködni szeretnék, de csak az ujjúkat emelik tartózkodón a szájukhoz. Nem vettem meg a babakocsit, mert azt mondják, az szerencsétlenséget hoz, s lám, milyen ostoba vagyok, inkább vettem volna meg.... Aztán kis fehér koporsó jut eszembe, gyermekkorom egyik temetése, amikor egy két éves kislány meghalt, aztán arra gondolok, mások ilyenkor pénzt ígérnek Szent Antalnak, s micsoda röhej, az ötlik a fejembe ezután meg, hogy milyen arcot vágna a párttitkárom, ha megtudná, hogy min gondolkozom, s azt veszem észre, hogy csak rovom a köröket, s biztosan azt hiszik dilis vagyok ... Aztán, nem tudom mennyi idő telhetett így el, hirtelen sírás tör fel az ajtó mögül. Először gyengén, majd egyre erősebben. Két kezem a magasban, felugrok a levegőbe, mint egy gólszerző futballcsatár. Aztán elkapok egy asszonyságot., kövér orcáját megcsókolgatom, s legszívesebben táncolnék vele, de csak néz rám jóságos kék szemeivel, bolondoknak megbocsátó tekintettel. Nyílik az ajtó, a fényben feltűnik egy nővér, kezében fehér rongygomolyag. Felém mutatja, ki villan fogsora. — Gyönyörűszép kisfiú, Három és fél kiló, ötvenhárom centi... 123
