Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - Varga Zoltán: Z. első kalandja (elbeszélés)
VARGA ZOLTÁN Z első kalandja Fiatal házasok: egyenlő albérlet, após, anyós. Egyszoba, félvécé, félfürdőszoba. Alkalmazkodás. Ha volt nászajándék, a szoba zsúfolt, ha nem, üres. A miénk közepes. Tizenkét hónapja lakjuk. Feleségemet törökülésben találom a heverőn. Félreérthetetlenül domborodó hasát tapogatja fájdalmas arccal és gondterhelten. Nem lelkesedik, mint máskor, ha megjöttem. — Már dél óta szúr — panaszkodik —, nem tudok sem ülni, sem feküdni. Csak az jó, ha törökülésben vagyok. — Hoztam cigarettát — mondom —, Kentet. Gyújts rá! Mióta terhes, csak három cigarettát szív naponta. Cserében márkás dohányt kap tőlem; ezzel honorálom akaraterejét. Most azonban ezen sem lelkesedik. Bágyadtan egy „koszit” rebeg, és csak leteszi maga mellé. — Keress magadnak valamit a hűtőben! Viszem magammal az újságot, evés alatt ráérek átböngészni. De utánam szól, kér, szinte könyörög, ne hagyjam egyedül. Fél. — Hülyeség — magyarázok ingerülten — van még három heted, ne dramatizáld a helyzetet. És különben is hagyj békén, amíg elolvasom az újságot. Megint csak parizer van itthon, meg tojás. De aztán eszembe jut közös bölcsességünk: vagy lakásra gyűjtünk, vagy kajálunk. Az elsőre szavaztunk. Szertartás. Konyharuha az asztal sarkára, nem morzsázni, nem vizezni, nem... stb. stb ... Aztán azon kapom magam, hogy nincs étvágyam. Valami szorításféle kapta össze a torkomat, a kezem, mintha remegne egy kicsit. A fene enné meg ezt a féleszűt, dühöngök magamban, még bebeszéli nekem, hogy itt az ideje. Pedig a múlt héten az orvos is megmondta, hogy a hónap végén esedékes. Addig még van három hét... Remeg a kezem. Lehet, hogy ma még apa leszek?! — Te mit szeretnél? — kérdezte, amikor az anyaság biztos tudatával jött ki az első orvosi vizsgálatról. — Fiút, vagy lányt? — Hát — tördeltem az ujjaimat, hogy halasztódjék a válasz, s közben Kosztolányira gondoltam. Mennyire rátapintott a férfiúi lelkületre, amikor azt írta, hogy akármit mondanak, mindig fiút szeretnének. — Hát, tulajdonképpen fiút — kerekedett felül őszinte énem —, de ha lány lesz, akkor sem fogok gyászolni. — De jobban szeretsz, ha kisfiú lesz? — Bolond vagy — dühödtem fel —, hogy jön ez ide? —•' Nekem különben mindegy, hogy mi lesz, de tudom, hogy te nem örülnél egy kislánynak! — Ez szamárság. Még egy olyan apáról sem hallottam, aki vízbeölte magát, mert lánya született. Szemében kétkedés ült, szilárdan hitt teóriájában. Tényleg. Miért is szeretnék én fiút? Mert én is ehhez a nemhez tartozom 121
