Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám - SZEMLE - Dévényi Iván: Feljegyzések és levelek a Nyugatról

Köszönet a kulcsokért

BENKÖ ATTILA VERSEIRŐL

„A világgal való naiv azonosulás / feltétele- . . a világgal való naiv azonosulás feltételek nélkül” — olvasható a „kötet” egyik versének élén. Ez a paradoxon kiindulópontunk lehet, a megállapítás ugyanis Benkő Attila költészetének alapjaira világít rá. A költemény így folytatódik: „.. .Mint látható / oly tükör e paradicsom, / ahová nehéz bejutni. Maradnak a rések, / a hiányok, a hézagok. Azokon át még bejuthatok ...” (Marci tér).

Ez az „éden” — Li. Caroll Alice-ának tükör mögé tekintő pillantását követve — a világgal való antropomorf azonosulás. A költészet igazi paradicsoma a mindenság átlelkesítése. A szerencsés körök poézise azzal a naiv — vagy vállalt hittel — születik, hogy ez lehetséges. Számunkra úgy tűnik — Benkő Attilával együtt —, hogy korunk ezen a téren nem „Fortuna kegyeltje”, annak ellenére, hogy hazai líránk jobbára ma is ennék a „paradicsomi látomásnak” megfelelő költői elvek szerint építkezik.

Abban a mitikus lírai világképben, amelyet a mágikus, metaforikus rá- fogások alakítanak ki, olyan — látszólag — költőietlen versmondat, mint amilyent az ő verséből idéztünk, el sem képzelhető. A „hagyományos” költeményben ez a paradoxon illúzióromboló lenne. Itt viszont, bár játékos, súlya, önértelmező szerepe van. Ez a költészet ugyanis elutasítja a lírai személyiségnek azt a felfogását, mely a lírai énnek, mint világformáló princípiumnak a feltétlen fontosságába, kitüntetettségébe vetett hitére épül. S ezzel azt az illúziót is, hogy a poézisben — az emelkedettségben vagy a megvilágosodás „részegségében”, profán misztikájában — a lélek zárt, kozmikusán kerek éggömbjét rajzolhatja közénk. Szkeptikus tehát? — Igen, de hittel teli mégis; józanul és szorongva is bízik a költészet autentikus lehetőségében.

Mihelyst azonban a költő rálát a „feltételekre”, a távolságtartó megnyilatkozási formákat kezdi keresni, a szöveget irónia és önirónia hatja át. „Színtérré” változtatja a verset, s az így adódó szellős térben a szavak és mondatok játékos mozgásával él. A nyelvnek ebben a szellős terében — tudva a kötöttségeket és felismerve a lehetőségeket — könnyed szabadság jegyében formálja a költeményt. Semmi látványos felnagyítás, semmi patetikus nem kap helyet így, a költő pedig ha el nem is tűnik, de láthatatlanná válik — ő a közvetítő a nyers és reális tények és a tükrök mögötti, a képzelet tündéri, kristályszerkezetű formái között.

Kétkedés, a világ látomásos egységének elutasítása, lépések az „értelmes” meg a képtelen között húzódó mezsgyén át és vissza — ezek a vonások újabb költészetünk figyelemre méltó irányzatához kapcsolják Benkő Attila verseit. Egy majdani irodalomtörténészre váró érdekes téma annak felfejtése, miként jelent meg a 70-es évek magyar lírájában a „szövegvers”, milyen formákat öltött, s a lehetőségekből — többek között Tandori, Petri, Váradi Szabolcs — milyen változatos minőséget teremtettek. Benkő Attila költeményei azért meg- ragadóak, mert egyéni különleges értékkel jelentkeznek.

90