Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Cs. Nagy István: Gyurkovics Tibor gyermekversei elé

világvégi varázsló teremtménye szőriből, bőrtből, tej szagból, más föltevés szentelt drótból, rongyból, pálcáikéból. Ez a modern de mindenképpen kedves, csupaszív Pinokkió kezdettől hús-vér ember, teljes a naivitásban, a kaland gyetrmekálmá- bam, a játék védelmében és a történelmi tanulságok roppant sejtelmeiben. Minden didakticizmus nélküli könyv a Rikiki, csak félelmes könnyedséggel játszik egy Rákiki-féle, egy Rikiki-j elenség hangszerén, hamis hang nélkül, ahogy a történelmileg öntörvényű gyermeksors föllhanigolta a Rikákiket valahol Európában. A Rikiki-köaiyv poézise egyenletesen mélyértelmű, megragadó. Képei határtalan erőkbe, titkokba, világokba, reménységekbe és félelmeikbe láttatnak. A GyurkoVics egész életművében meghatározó biztonságkenesés hány kísérlete torlódók előttünk a Rikiki lapjain! Nem olvastam bajosabb vallomást a gyermekianimista beleérzésről, mint a Sárkányok között című fejezetben. A „sárkánylakta” ősi fák szólnak ki a bútorból, meleg védelmet ígérve. És Rikiiki megnyugvása: „Tulajdonképpen a sárkányokat szeretem a legjobban. Olyan meghittek. Mindig sárkányok közt szeretnék élni.” Micsoda lef egy vérzőén szellemes Rikiki még a csínyben is (Alszik a tanító úr). Aforizma tifcus gyermeki fölismerései mindig meggyőznek, mert kéjük a képi evofcáció logikai kényszeréből pattintja ki őket. Ez a gyermeki eszmeikedés mindig több mint gyermeki, kiváltképp a a legsúlyosabb kérdésben. Egyszer a hazugságot, csalást (Valaki belefullad a Dunába), másszor a játék lehetetlenségét (A kőkatona esküje) nevezi meg a háború erkölcsi feltételeként. Egy kétoldalas remeklésben (Játszani kell) fölidézi a végső, dermesztő idegességet, a háborús katonák szét ugratják a gyereksereget a társkereső „bolond játékból”, metsző élességgel megfogalmazva a törvényt és perspektívát, amit a kor ígérhet: „Nem lehet játszani. Hát nem értitek? Háború van. Mindenki egyedül van! És egyedül is marad.” Ebből a .nyomottságból és nyomorból szárnyal föl a naívság természetes hitével, az embernagyság lendületével Rikiiki. Nem hiszi, hogy a lepkegyűjtiemény dobozába zárhatók a törékeny kis „repülőgépek”, bármit követel a „bilogia vagy bilológia” tantárgy: „Szállniuk kell!” és „Becsapás az egész, érted?!” Rikiki még a futballban is védőalkat, mintha idegeibe görcsösülne a készülő, még rejtett világveszélyek félelme: „Mindig kapus akart lenni. Ügy érezte, az a legfontosabb. Védeni. Meg hát csak egy van belőle.” Ilyen patétikus tud lenni: „Az életemet adom ezért a tizenegyesért.” Üszott a labda után, ujja hegyével kinyomta a fészer tetejére. „Rikiki szállt a nyomorúságos, kedves föld fölött.” Rikiki még sokáig arra kényszerítheti az olvasót, hogy gyermekkorát összemérje az övével. Rikiki iídőtállő- r.ak látszik. Felnőtt gyermekkönyv igazi gyeirmekhőséként.

Másik ‘gyermekkönyve, ,az Üveggolyó, hasonló mozaikos építkezésű. A gyermeki életképek, alaphelyzetek pontos lekottázása. Idkola vagy család, barátság vagy szerelem, jótett vagy csíny — mindig plasztikus a külső és belső rajz, biztos a vonalvezetés. A rövid fejezetek élénk váltásai az egyes történetek belső feszültségével dinamikussá fokozódnak, de sohasem a pergó-iramos eseményes- ség, hanem a lírai telítettség tart fogva. A történetkék belső fordulata, ellem pomtozottsága, a nézőpontok áthelyezése, az érzelmek átfordulása: ezek az ellen- tétező el'járások biztosítják az átvilágító realizmust, a kiszámíthatatlan mozgást, meghökkentő poentírozás nélkül. Már az Apám árnyéka című „valóságdarab” találóan szembesíti a gyermeki elképzelést a dolgozattól megkövetelt „élethűséggel”. A kis dolgozatíró többször „nem élethű” az apa jellemzésében, ö azonban a „van” és a „kell” érzelmi igazságát zavartalanul egyesíti: apja nem mindig mesél, de „akkor gyönyörűt mesélt”, s így a dolgozatot „annyira élethűnek” találja a gyermek, hogy esküszik saját „realizmusára”. A foci-jelenetben (A nagy573