Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Bessenyei György: "Virrasztom halottaimat"

„Virrasztóm halottaimat”

(RATKÖ JÓZSEF: TÖRVÉNYTELEN HALOTT AIM ClMÜ KÖTETÉRŐL)

A szerző kötete elé helyezett mottója (Károli Péter: Az halálról, feltámadásról) kissé mintha mentegetőzésnek tűnne („ ... az halottakon való siralom — nincsen Istennek, — sem az ő igéjének ellene”). Szükségét nem látjuk, de értjük. A halál, mint költői téma sokáig a dekadencia megbélyegző 'Címkéjét kényszerült viselni. Ez a kötet — s Ratkó József egész költészete — világosan bizonyítja, hogy itt éppen nem a halál átköltőiesítéséről van szó, hanem épp ellenkezőleg. A költő egy 'kikerülhetetlen, életből következő történést — tehát valóságot —• emel kötete középpontjába. Ha megkeressük, hogy miért, akkor talán el is tudunk mondani néhány szót erről a nagyszerű kötetről.

Visszapillantva a megelőzőre (Egy kenyéren, 1970) az első, szembetűnő tény az, hogy Ratkó József költészete, költői világa nagy mértékben kitágult, szélesedett. A korábbi kötetei alapján — meglehet, hogy akkor is felületesen! — megtették néhányan „a Nyírség” költőjének. Igaz, a verseiben felismerhető táj, növény- és állatvilágiból vett kópek-hasonlatofc erre mutattak. De, mint minden jelentős költő, Ratkó József sem „tájköltő”, személyes emlékeinek, útiélményei- nek megverselője. Mint a nagyok, ő is maga választotta költészetéhez ezt a tájat (budapesti származású!). Ennek révén tudott vallani önmagáról, a népről, az országról. Elsősorban a „szegénység”-et emelte ki, ez vonzotta ide: „Ünnepi kegyet osztani — errefelé nem jár az isten.” (Tanya.) De nem vádló panasz, mág- kevéslbé valami avítt romantika szólt itt, hanem a 'szegénység kínon, keserven keresztül ás diadalmaskodó ereje: „szegénység, maxiadj még velünk, — szükségünk van a szigorodra, — választottjaink elfelejtik — anyjukat is, kikoszolódtak ..„... szegénység, maradj még velünk, — adj szép szót és hasznos igazságot, — épülne gyár, kút iskola, — s ahogy beszélik: — a jövő.” (Szegénység, maradj még velünk.)

Ebben a kötetben ugyanez a jövőt építő szándék teljesedik ki. A szabolcsi táj országgá, a szegénység az eddig elpusztultak, jelenünk s jövőt alapjait megteremtők vállalásává nőtt. Nem véletlenül lett kötete záróverse a Nélkülük című vers: „Nélkülük nincs haza sem, — nincs föld — kisebbre nő a fa, — a búza megnyomorodilk, és megnyomorodiik a lélek.” „ ... elvadul a szó a 'szájtól, — mert nélkülük nincs haza — nincs föld, nép anyanyelv — keres magának más nevet a rög.”

Bartók Béla: „kiállva sárkányos kapukba — hazakiáltja a jövőt.” S a Kölcsey emlékére írott mindössze három (!) szóból álló Szatmárcseke: „Kopjafák gótikája. — Építkezünk” ugyanezt mondja. A jövőért megtartandó régi értékek megóvását, „virrasztását”. Nem ok nélkül találkozunk sokszor Déva vára ismert jelképével, az építésért áldozatot hozás példájával.

Az előbb idézett háromszavas vers bámulatos tömörséggel fogja egybe a kötet lényegét. De nemkevésbé bámulatos a kötet két terjedelmileg is kiemelkedő, nagy látomásos verse a Halott halottaim és a Törvénytelen halottaim. Az első a felszabadulás utáni, magyar irodalom egyik iegmegirenidítőbb, legszívszo- rítófab verse. (E sorok írójának abban a felejthetetlen élményben volt része, hogy magától a szerzőtől hallotta először, s közben figyelhette a közönség arcát.

570