Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Fábri Anna: Weöres Sándor: Psyché

gos, korabeli figura, — akit az írói retrospekció keltett életre, Psyché pedig „csupán” az azóta elitéit 150 év minden keserű tapasztalatát, eszélyességét és (be nem teljesült vágyakozását testesítheti meg fikció voltában.

Amikior Ung v árnéme ti vei iaz ideális költészetről vitatkozik, az élethez és poéziishez fűződő viszony szükségképpeni divergenciájára figyel fel Psyché, s kesernyésen jegyzi meg: „...Ö a versben fel-leng, a poros és sáros mindennapban pedig kézzel-lábbal igyekszik, s minduntalan órára bukik.... Ügy látczáik, a ki a Natúréban gödrökbe bukdácsol, a Poesisben femnyen repül; s a ki a Natúréban tiszta szemmel mosolog, a Poesisben az al-felét mutattya. Oh mondd még Aristoteles-, hogy ennennmagával minden eggy-azon! Éppen hogy iaz vagyunk, ki nem vagyunk.”

De Psyahé nemcsak az elvont poétikiaá kérdésekről mond véleményt, hanem az irodalmi élet perpatvarainak, egymásnak koccanásainak és heveskedéseinek Ügyeiben is kifejti önálló, saját (?) nézeteit, mint a Kisfaludy S„ Horváth István, U. T. L. és egyéb lelkes ifjak körében elfogyasztott vacsorán, a Rózsadomb oldalában megbúvó présházban is, ahol mesébeillő elfogulatlanságról és a legjobb aufklärista szellemeket is messze megszégyenítő türelemről és méltányosságról tesz tanúbizonyságot a kor niagyfontosságtú irodalmi-politikai kérdésében, a poétái nyelv ügyében előadott tormáls, szép érvelésében:

„Csak hogy a beszédnek sok féle Daemona vagyon! Ha együvé kerül két három asiitri lyány, úgy csicsegnék fcaczatjaikrul, hogy ia kívül álló ahbul meg nem ért csak egy mukkot is. Vagy ugyan ennyi fiú locsog dulakodásrul: ez is külön nyeivköziség. S a vidékek póri dialeotusai; a vásári sátorosok s hontalan bitangok argot-ja; az úri Sálon csevegési, a szaimattalan Juristical nyelv: mind más és más, és nincsen mtexpréte. Ügy gondolom, mind ezeknek summájiakép lehetséges valameliy Prosai és Poétái hatalmas Lingua, mellyben az édes consonant! ákat érdes disisonamtiák váltnak, az egyszerű világos beszédet mesterkedések, homályok, póriasságok, idegen szavak, piszkok takkáznak: legyen a Poétái nyelv sofcregisteras Orgel!” (Az Irodalomtörténet 1972/2. számában megjelent, a kötetben nem szereplő, Kisfaludy emlékét idéző Psyché írás alapján.)

„ ... Magyar századok Szívom, nem érzem, s róla hallgatok.

Kohójában forrott s ájult a vérem, De honfiú buzgalmát tisztelem, Hazámat mint természetes leget Antűl inkább, mert új és feltörő.”

Hazafiassága, éppúgy, mint politikusi érdeklődése, nem a kor iránya szerint való. Nem forr a patriotizmustól', nem lelkes a hősi múlt foszlányaitól, mint szinte mindenki, de józanul és kíméletlen ítélkezik saját osztályáról, s mindarról, ami életébe erőszak és képzelgés nélkül /belekerült, lámát átélt. Nem énekli soha a Tátra ibénoei közé Zeusz sasmadarát, mint Ungváméméti Tóth László.

Psyché az irodalom élettől elidegenítő hatását azon az emberen tanulmányozhatja, akit legjobban szeret a világon. S kell-e félreérthetetlenebb költői vallomás Weörestől magától, mint hogy az egymást forrón -szerető két poéta, az „Abstractumok és Conerétumok” felesküdött hívei, soha nem lesznek egymásnak szeretői. És Psyché csintalan versét, amelyet Ungvárnémetinek, „poesisben mentorának” ajánl, nem olvashatjuk-e vajon végiig úgy, mint egy pajkos formában és felszínnel megírt, felemás ars poétikát:

Ne Philosophiábúl Tanulj Empiriábúl S Naturábúl, barátom Hogy fűzőmet megoldhasd.

Ficzkó, engedd-meg addig Hypatiád lehessek,

Ki ha ifjait tanítá

Hogy vágyódást ne keltene,

Arczát él-fátyolozta.”

567