Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Kosztolányi Ady-pamfletje és következményei
Semmi, ami barbár nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú. Nem kellene ők se, kik titkon iaz éggel rádión beszélnek, a jósok, a -boncok, a ferde vajákos, ki cifra-regéknek gőzébe 'botorkál, csürthe-sálányok, kik csalva, csalatvta egy jelre lehullnak, s úgy fintorog aircuk, mint a bolondé. Itt megint a fajvédőkkel, a népi mítosz teremtőivel fordul szembe, tőlük határolja el magát: a turáni magyaroktól, a lovat áldozóktól, akik dermedt némaságra kárhoztatták e korban a szabad szellem szavát. Velük szemben azt a típust vallja ideáljának, aki ki akarja fejezni a „Medúza-valóság kő-iszonyatját”, s akinek beszéde olyan egyszerű, mint az evangéliumi emberé, aki csak ennyit mond: igen, igen; nem, nem: Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell, őt szeretem, ki érzi a földet, s szól: ,ez van’, ,ez nincsen’, ,ez ditt az igazság’, ,ez itt a hamisság’, s végül odadobja férgeknek a testét. Ez új hang. A haláltól, elmúlástól iszonyodó költő, miközben az élet végső kérdéseinek megoldása felé szeretne közelíteni, most már a halál .arcába tekint, „koszorúja izzó szomrúság”, s vállalja útjának legvégső konzekvenciáit is, s császári palástját, melyet eddig viselt, rongyokra szakítva, de költői érintetlenségét büszkén óva-védve szárnyal föl a kicsinyesnek, hitványnak érzett valóság fölé: Messze vagyok már, messze röpültem, messze az olcsó, híg dudaszótól, dél és nyugat között ctsaponig az én lelkem, mindig szabadabban. Álarcomat itten elvetem, aztán újra felöltőm, s járok mosolyogva, tanulva a tűrést, a hosszú alázat gőgös erényét, szenvedve a mocskot, rejtve riadtan rongyokra -szakított császári -palástom. Mintha A szentivánéji álom Pu-ckja szárnyalna kedvtelve, csapongó képzeletének, pajkos ötlete csábításainak engedve. Ez azonban csak -az álarc. A valóságot abban a képben sejdithetjük, melyben rongyokra szakított palástja riadt védelméről ír. Mert e riadozó, tétovázó ember tudott bátran, szenvedélyesen védelmezni is, ha úgy érezte, jó ügyet szolgál. Gellért Oszkár mondja el Kortársaim című könyvében, mily nagy jelentőséget tulajdonított például 1930-ban írottelmondott Lenni vagy nem lenni című 'tanulmányának. Igaz, önmagát is beleírta ebbe, hiszen a zaklatott, hol elf úló lélegzetű, hol ziláltan felkacagó, a téboly határán egyensúlyozó Széchenyi alakjában őt sejthetjük az Ady-revízió 492
