Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Kosztolányi Ady-pamfletje és következményei

utáni tépett lelkiállapotában. S a maga legszemélyesebb véleményét fejti ki, amikor elmondja, hogy kritika híján senyved a magyar irodalom, s ebeik harmin- cadjára került a gondolatszabadság. Az irodalom érdektelenné vált, az íróról pedig megfeledkezik hálátlan utókora. Eltűnt a nemzeti szellem, „valami hideg nemzetköziség lépett a helyébe”. Hanyatlóban a nyelv csillaga, „új kor következett el, a nemzetköziség jazzband kora”. Igaz, megfordítja ezután a gondolatsort, s a sorompók lehullásának előnyeit is igyekszik megrajzolni.. Mindvégig hangsúlyozza azonban, milyen nagy a belső önépítés, a hagyományok összetartó ereje és jelentősége épp ebben a gépiesedé világban. „ ... lenni vagy nem lenni? — veti fel a kérdést még egyszer, tanulmánya befejező részében, s így válaszol —: Hát, igenis, lenni, lenni; elsősorban embernek és emberiesnek lenni jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotó-akaratnak s alázatos munkásnak. Aki Rolls-Royceról és kéj lakról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a ,mesteri-címre tart igényt, s nem laxra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a szédhenyis építők hitéből, apostoláságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódjainknak. Ez a küldetésiünk — ,áldjon vagy verjen sors keze’ —: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”

ülés Endre rajzol nagyon finom képet a nyelvművelő Kosztolányi belső fejlődéséről, szemléletének gazdagodásáról. Első cikkeiben valóban volt valami ka- zinczys attitűd, vonzotta maga a szerep is. A harmincas évek fordulójára azonban megérett benne a félismerés, hogy a nyelvművelés és a nyelv védelme nem egyszerűen nyelvészeti kérdés, hanem morál is. Ennék a felismerésnek szép bizonysága az 1930-iban írt A magyar nyelv helye a földgolyón című tanulmány, mely a Lenni vagy nem lenni más irányú kifejtése, s kissé európai távlatba emelése is. Elismeri, hogy „szerencsétlen világrészünk... böhócköntösben táncol”, hogy Európa nyelvi helyzete jóformán áttekinthetetlen. De ebből nem azt a következtetést szűri le, amit Antoine Meillet, a Collége de France tanára, aki Nyelvek az új Európában című könyvében lazt szorgalmazza, hogy a „nagy” népek „nagy” nyelve legyen a fejlődés iránymutatója. „Mit jelent ez? — teszi fel a kérdést Kosztolányi. — Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy a nagy hallak előbb-utóbb be fogják kapni, és föl fogják falni a kis halakat nem rossz- indulatból, hanem szelídén és szinte (békésen az emberi műveltség nevében, a haladás nagyobb dicsőségére, úgyhogy a kishalak a maguk jól fölfogott érdekében csak hálásak lesznek majd a nagy halaknak, melyek ilyeténképpen megmentették őket szenvedésüktől és részeltették a civilizáció kéjében.” De nem elégszik meg e meglehetősen gúnyos kórképpel, hanem a költő érzékenységével tapint rá a kor mélyén feszülő, robbanásra kész, valós problémákra is: „Egyelőre még derengeni se látjuk azt a várva várt szellemet, mely csak annyira is egybefogná az emberiséget, mint a középkor vagy a reneszánsz. Nem látjuk azt az új világot sem, mely a háború véréből és romjaiból keletkeznék. Csak újabb vért és újabb romokat látunk, újabb léüekitiprásokat, anyanyelvek üldözését, oskolák önkényes betiltását, hírlapok elkobzását, színésziek kibötozását, a lelkiismereti és gondolati szabadság ellen való újabb és újlabb merényleteket.”

Ez már a fasizálódó Európia látomása. S ehben a közegben, a sötéten fel- komorlió háttérben a nyelvet művelni, tisztítani, idegen behatásoktól védelmezni, állásfoglalást is jelentett. „Civizációnk gyökeresisógét” emlegetni voltaképp a fenyegető német (befolyással szemben való kiállásnak 'számított. Mint ahogy bátor

493