Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: A vállalat lánya
Benzimeshardó zötyög körbe-körbe. Horpadt ás, lyukas is. Piros szernek potyognak belőle a résen. „Mi ez?” „A karbantartók műve. Keverődob. Házi készítmény.” Későibb rájövök, hogy ebben a gyárban se szeri, se szánna a (barkácsolásnak. A karbantartók műhelye Valóságos barkácsparadicsom. Most éppen egy transzformátor töltőt fabrikálnak. „Tízezreket takarítunk meg vele a vállalatnak” — mondják büszkén. „S ha baleset történik?” „Azt hiszi nem értünk hozzá?” — sértőidnek meg. Miközben készül a töltő, az egyik masina oldalálból az üzemben, kiadós sugárban ömlik a narancsszínű, orrfacsiaró lé. „Ott valami hiba van!” „Tényleg, nem is vettem észre!” Néhányan felkapják a fejüket. Most látom, hogy a kezük (alatt, végig a szalagon, ragacsos masszában állnak a dobozok. „Lehet itt valamit észrevenni, ebben a hajtásban? Majd megjavítják! Addig aláteszünk egy kannát és kész.” „Tizenhat forint egy üveg ilyen pacsuli. Hány üveg ment pocsékba?” „Ugyan ki törődik vele?” „Belefér a kálóba. Ami elmegy reipibe, azt ki fizeti meg? Az nem hiányzik? Ha úgy tetszik az volt a mi ajándékunk, hogy nem vettük észre.” „Vesznek ilyen szert a boltban?” „Soha kérem, elég nekünk amit itt látunk.” * Hordámők kerülgetnek. Nem tanácsos ácsorogni, útban vagyok mindenhol. Legfeljebb három méterre a föld felett van szabad tér. S ha mint Sam Small-t megrohanna a repülés tudománya, fel is emelkedhetnék legalább hat méter magasra. Talán még iákkor sem érném el a betonrtiennyezetet. A mennyezet fölött vannak a tartályok a vegyszerekkel. „Miért nem három szintesre tervezték az épületet? Ha az emeleten lenne a töltőüzem és földszinten a raktár, csúszdán szaladhatnának le a tele karbonok, nem kellene cipekednd. A csővezeték is rövidebb lenne, a hibalehetőség meg kevesebb. „No, most feltalálta a spanyolviaszt! Persze, hogy háromszintesre tervezték. Valami miatt mégsem lett olyan. Pesten csúszda van. Láttam a betanulási idő alatt a pasztagyárban. Akad nálunk más furcsaság is ezen kívül. Olyan kicsi a fcazámház, hogy öt éve sem volt elég. Mi lesz a fejlesztés után?” A baibos-kendős asszony, miközben beszél, boszorkányos gyorsasággal, tízesével rakja rekeszekbe a kész árut. * „Régebben fodrász voltam. Tizenhárom évig.” „Nem sajnálta otthagyni a szakmát?” ,»Háromezer forintot ígértek. Amikor eljöttem mondták, hogy mi lesz most, fodrász nélkül marad a falu! De mindenkinek a saját boldogulása a fontos!” „S ez boldogulást jelent?” „Másra számítottam, de lágy van az, hogy a városiak jöttek, körülnéztek, és jobbat kerestek. Mi, akik először dolgozunk üzemben, nem szeretünk csúfot vallani. Maradtunk. A régi kuncsaftjaimnak most is megcsinálom a haját otthon. Jó az mellékkeresetnek.” „Azóta nincs fodrász?” „Persze, hogy nincs, honnan jött volna?” „Hány szakmunkás dolgozik itt?” „Tíz-tizenöt. De legtöbben falusiak, ott nem sokat ér az ipar. Helyközi buszokkal harminc kilométerről is a gyárban vagyunk félóra alatt. A négy kilométerre levő városból is addig tart a bejárás.” „És önök?” „Kereskedő voltam.” „Eladó egy élelmiszerboltban.” „Hidegkonyhán előkészítő.” „Kórházi nővér.” „Kertész.” Az egyik lány most jár a közgazdasági szakközépiskola negyedik osztályába. „Egyelőre tanulok. Aztán majd meglátom.” * 465
