Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: A vállalat lánya
nem őket. Hogy őszinte legyek, nem mindenkivel tudna (beszélni. Ehhez a munkához semmiféle képesítés nem. kell. Nincs szak másítva, — így mondják. Valószínűleg panaszkodnak majd, hogy ők azt •hitték ipart tanulhatnák. Lehet, hogy a munkaiügy elfelejtette (beleírni a hirdetésbe, hogy (betanított munka van és slussz. Lehet. De aki akar, az most tanulhat, járhat iskoláiba, mi mindien támogatást megadunk. Hívok olyan lányt is, aki már középiskolás”. ,.Elnézést kérek igazgató elvtárs (vajon miért kezdjük így a mondatot, amikor tudjuk, hogy a másaiknak nem fog tetszeni?) elnézést kérek, de én is tudom, hogy mit fognák mondani. Azt, hogy köszönik a kérdést, nagyon jól érzik magukat, el vannak ragadtatva, elégedettek, innen akarnak nyugdíjba menni és hasonlókat. Ne értse félre!” „Kérem, nálunk demokrácia van és ez nem csak szólás. A jelenlétem biztos, hogy nem zavarná a munkásokat, régen beadtam volna a lemondásom, ha nem (bíznának bennem. De ha úgy gondolja, átmegyek a főkönyvelőhöz -és rendelkezésére bocsátom az irodámat.” „Szó sem lehet róla!” — majdnem hajlongok az udvariasságtól — „de akkor lesz igazi gyári riport ebből, ha nem csak hallóik, hanem látok ás,!” (Huhh! Ügyes volt, ugye?) * „Remélem nem arról van szó, hogy valaki panaszos levelet írt és most mindenáron a rosszat keresi? Akkor inkább azt ajánlom, hogy beszéljük meg őszintén a dolgot. Nem kell mindenből újságcikket írni! A legtöbb hiha anélkül is kijavítható. Sőt, tovább megyek! A legtöbb hiba csak mű-botrányok, indulatok felkor- bácsolása nélkül oldható meg... Hiszen értjük mi egymást!” „Semmi, de semmi haragot nem érzek a gyárral szemben, senki sem (béreit fél. Ha úgy tetszik, hát véletlenül tévedtem ide. Mert látni akartam, hogyan dolgoznak egy leányvállalatnál. Hogyan él egy nagy vállalat vidéki szegény lánya? Hogyan érzik magukat itt az emberek?” „Szegény lány... haha!... -Most készülünk egy kétszáz milliós fejlesztésre. No, akkor viszontlátásra! Ha végigjárta az üzemieket, nézzen vissza! A sofőrünk szívesen beviszi a városba! Ne gyalogoljon négy kilométert, ha nem muszáj! Várjon, azonnal kap egy kísérőt! Nehogy azt higyje, bizalmatlanság. Benne van a szabályzatban, enélkül idegen nem léphet a gyár területére!” * Lenn vagyok újra, most a haj- és bonotvaszeszek meghitt társaságában. Egy félreeső szegletiben kismamák dolgoznak, csendben, lassan. Kismamaszalag is van, annak, aki igényli. Kevesebb pénzért természetesen, ezért sokan nem kérnek belőle. Kedvesek a kismamák, az anyaság öröme ott ül az arcukon, és a mosoly kiszélesedik amikor szinte kórusban mondják: „Hogy ide? Vissza? Hogyan képzeli? Dehogy jövök vissza, örülök, hogy megvan az egy év munkaviszonyom a gyermekgondozási segélyhez!” Űgy-úgy. „Mi keressük meg az 5 pénzüket” — sziszegi kísérőm, aki teljesítménybérben dolgozik az oldószer üzemben. „Ezek kismamák.” „No és, akkor menjenek haza!” „Ha maga vár gyereket, akkor ás így gondolja majd?” „Nem tudom, csak azt látom, hogy nevetgélnek, könnyen vannak, mi meg a tízórainkat is alig tudjuk befalni.” Erre nincs szavam. Szerencsére elnyomja a rossz érzést egy új látomás, a következő üzemben. * 464
