Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Fehértói jegyzet
tehén, a két-három. borjú, a hibák, kacsák, az anyakoca, a (hízó s a 30—40 tyúk — a múlté. Kárál ugyan az udvaron néhány tyúk, meg féltuoat különböző csapatból mutatóba maradt csibe, de ezzel .aztán vége is a sornak. A .féltékeny kotlósok hangos kodálással, riadtan bújdosnak, menekülnek 2—3 „főnyi” esi- becsapatukkal rőzsék, bokrok, magasranőtt lapulevelek mögé. Tudom, hogyne tudnám, az a régi, gyerekkori falusi udvar véglegesen a múlté, de valamit megőrizhetünk belőle a bennünket is váltó nemzedék számára... * — Ezt a házat meg legjobb lenne összedönteni ... — Könnyű ezt mondani, de ki épít helyette újat? — Majd összefog a család — 'bizonygatom. — Azám, ha összefog... Egyitek ezért nem ér rá, másiitok azért nem kap szabadságot. Meg aztán kinek van annyi pénze, hogy kőművest, ácsot, mindenféle mesterembert fizessen, cementet, téglát, meszet vegyen, fuvart fizessen... Összedönteni könnyű volna, mert a tömésfal omlik, mállik, látni azt itt a repedéseken, nyílásokon is, csak az építés ... Éppen fél évszázados a ház, egyidős velem, s há amolyan minden alkalmat ünneplésre (kihasználó család lennénk, máris innánk az öt évtizedre. Ehelyett — míg az ebédre Győrben főtt levest és az itt sütött sertéstarját eszi a família — szidjiuk-ócsároljuk a kopott-konok épület hibáit, fogyatékosságait: miért nincs a hosszanti déli udvari f alrészen egyetlen szobai ablak, miért kellett oda éppen a spájzot biggyeszteni, hogyan sikerítették egyik lábazatot éppen a konyhaajtó elé, micsoda fordított értéksorrend volt az: vályogtömés a szoba, konyha, spájz, kamra, de tégla az istálló és a pajta...? Igaz a téglatoldalék öt, vagy hat évvel később ragasztódott az épülethez, de akkor, vagy később már annyi erővel a tömésfal egyes részeit is kicserélhették volna téglásra... Ahelyett, hogy keservesen megtakarított pénzüket hol egy, hol fél, hol másfél hold rét, szántó, kaszáló vételébe ölték. Mert lám, hol vannak azok már?. .. * Ebéd után .az unokámmal leltározunk. Ö ugyan az egész fehértói kirándulásiból csak a számára lényeges dolgot jegyzi meg: homokozunk, vagyis az udvaron sárgálló homokdombot mássza-túrja kis lapátjával kitartóan amíg ruhája, ke- ze-lába, sapkája, arca nem csillog a finom porszemektől, de azért követ a kamrába. Beletúrunk a kukoricadarás zsákba, megcsörgetjük a nagyteknő alján maradt kukoricát, odébb tologatjuk a rozsdásfülű, lyulkasfenekű fazekakat, lábasokat, félrehúzzuk az ismeretlen eredetű cafatokra tépett-nyűtt rongydarabokat, régi lószerszámból fennmaradt tartozékokat. A kacatoklbal zsúfolt régi mos- lékossajtárt oldalra döntöm vizsgálgatom, akad-e benne valami érdekes, de csüggedten visszaeresztem, mert ugyan mát kezdenék például egy vesszőhasító ékfával, kukoricafosztó vasasipresszel, 30—40 éves, de még foltonként most is fénylő Sohmoll-pasztás dobozokkal, 10—20 dekás mérlegsúlyokkal... Tűnt évtizedeink hullámverése dobta, söpörte itt egymásra a húszas évek végétől kallódó hasznos vagy haszontalan tárgyaikat, s apám, laki .gyerekkorától megszokta a takarékos gyűjtögetést, őriZgetést (,,'ki tudja, mikor mire lesz az jó?”), el nem hajdgálta volna őket. A falbavert akácszögön ma is úgy függ a foltozott kerékpártömlő, mintha éppen most cseréltük volna le, p>edig legalább 450
