Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Fehértói jegyzet

fél évtizede ott látom, s azóta apám sem nagyon ült keréken. Az ás a családi lomtár-múzeumiba került, ott fekszik fölfordítva, nyergén és kormányán támaszkodva a színben a tizenöt éve kicsapott szekér mellett. A szekér oldalán csuhéja végével összekötött kukorica lóg, szárad, fenn a gerendán gondosan font kufco- ricakoszorúk sorakoznak lefele csüngő sárga vagy fehér csöveikkel. Ez még a tavalyi termésből való, tehát „újat ér”, ahogy nálunk szokás mondani, ha a régi maradéka megéri az új termény betakarítását. Így van ez rendjén ősi törvény szerint, így bizonyos, hogy nem szorulunk másra.

Még tavasz elején, vagy tavaly ilyenkor megjegyezhettem, csak úgy mellékes tűnődésként persze, nehogy „a gazdá” önálló döntési jogát sértsem: elég lenne fele vagy harmada kukorica is annak a néhány szem baromfinak, s helyébe kerti vetamónyeket tenni.

„Azám — hangzott ötrökegyformán az ellenvető válasz eleje —, die a vélemény sokkal több vesződséget kíván. A kukoricát elvetjük, kétszer megkapáljuk, aztán ősszel letörjük. Kész. Vevő meg mindig akad rá, attól én nem félék. Most is jött még a plébános is, hogy nincs-e fölösleg, mert neki éppen olyan fehér kukorica volna jó, amit én is vetettem itt az iskolakertben. Mondom néki, van még egy fél zsákra való, talán valamivel több is, ha jól megnézem...”

Pedig a lépésváltásra szükség lenne, már csak „összasaládi” megfontolásból is. Mert bármily kicsinek indult, éveink, évtizedeink múlása közben népessé gyarapodott a család. Húgom két lányával (nagyobbik lánya férjhez ment, kisfiúk tavasszal született), én a két lányommal (nagydbbik lányom kMánya tavasszal múlt két éves), második házasságom révén két kisfiúval is gyarapodva — szóval, ha jól összeszámolom, vagyunk vagy tizenöten gyerekek, vők, menyek, unokák, dédunokák, s három városba Mosonmagyaróvárra, Győribe, Szombathelyre szétröppenve. Ha szegény anyánk (22 éve, 66 éves korában vitte el a kérlelhetetlen májrák) élne, már fordított volna a háztáji rúdján. ö volt minden újra a legfogékonyabb; ő tanulta meg a faluban az eisők között a 30-as évek végén a osuhéfonást, tehát a háziipar megalapítói közé sorolhatom, ő hozta magával Bősárkányból a gyékényfanás tudományát (a sodrásét is), s esti óráiban téli időben ő volt a család kultúirmunkása: a vándorkönyvtár köteteiből olvasott fel, azok voltak elemista korom első igazi irodalmi élményei: Jelki András kalandjai, Vernétől a Tizenöt éves kapitány, Gárdonyitól az Égni csillagok, s a közben majdnem elfelejtett Tóht Bélától a Boldog asszony dervise ... Szóval, anyám már bizonyosan meghonosította volna a körben divatos és elterjedt intenzív kertészetet. Lám a túlsó oldalon, .az utcasorunkra farral „néző” kertekben korántól későig hogy virít a sokféle zöldség és gyümölcs! Itt jöttek rá a fálurnibeliek, a tsz-korszak tanulságaiból, milyen félvállról kezelték azelőtt a jó talajjal megáldott, majdnem azt írom: zsíros kiérti földieket. Valamikor majd mindegyikben csalamádé zöldellt. Most pedig (Bagladiékét leszámítva a sarkon) mákot, karfiolt, karalábét, borsót és babot, petrezselymet és hagymát, málnát és egrest, paradicsomot, salátát és epret terem ez a föld, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az öntözés is úgy terjedt el szomszédról szomszédira, hogy Németh Imre megkezdte, a második szomszéd utónacsinálta, amilyen egyszerűen, gumicsővel végig az udvaron, be a kertbe, csak lehet. Lelemény, ötlet, ésszerűsítés, hasznos szorgalom ötvöződik ezekben az egymástól ellesett kis berendezésekben. A közös nagy tábláin látták, s nemcsak nálunk, Sövényházon, Bezin is, micsoda szépen díszük (a Hanság peremén úgy látszik, mindenütt) például a paprika, paradicsom, uborka; hogy soktonnás teherkocsik is alig bírják néha élhordani a termést. Gyerekkoromban elképzelni is merészség lett volna. A

451