Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Föld

béresével meg a kanászával élt váltogatva vadházasságban, és amikor leköszönt, elvitt magával minden fölszerelést.

— Na egy csikósparfhelt ottmaradt, de nem volt neki se plabnija, se csöve. Sír a feleségem, mi lesz velünk? Itt halunk meg éhen. Ne sírj, édesanyám. Van az udvaron két tégla. Rakd őket egymás mellé. Tedd rá a fazekat. Gyújtsál alatta tüzet, enni kell. Az ágyunk leszakadt már az első este. Aludtunk a leszakadt ágyban, amíg a tojás árából ki tudtuk cserélni. De nem azért ment az szét, mintha olyan nagyon fickándoztunk volna rajta. Volt nekünk (bajunk éppen elég. Ott az a harmincegy hold föld, amiből tizenhármat föl kellett szántani búza alá. Mivel? Az öcskösnek is volt egy lova, azzal fogtunk össze. Szántottunk éjjel-nappal, mert ahogy az enyémmel végeztünk, vissza kellett adni a segítséget. Na, így kezdődött az életünk, nem ám nászúttal, mint a mai új házasoknál.

— Az első év nagyon jól sikerült. Háromszázihúsz mázsa kukpricát feleztünk a gazdával a következő őszön, örült neki nagyon. Azt mondta, az előbbi felestől az öt év .alatt nem kapott ennyit, mint tőlem az első évben. Mégsem tetszett nékem ez a felesség. A szerződésbe harmincegyszer volt beleírva, hogy. a feles tartozik, a feles köteles, a feles kötelezi magát... Harmincegy pár csirkét és minden második napon zöld vagy szemes takarmányt kellett vinni a gazdának a városba. Ennivalóval is szűkösen álltunk, mert a szánktól vontuk el a falatot. Azt a 113 kilós disznót, amiit a lakodalom helyett kaptunk az apósomtól, eladtam, és az árán, 510 forintért, két rossz kis 'borjút vettem. Kezdődött hát a kukoricás kenyér. Vágómarhát is kellett beadná a gazdaasszonynak, vettünk egy téhenet. Egy olyat, melyiknek három év előtt volt utoljára fia, ezért egy fejésre csak 2 deci tejet adott. Felét megittam ón, iá másik felét az asszony. Pityergett szegény. Azt mondta, ha tudná, merre kell hazamenni, megszökne. De nem tudta, mert sötétben vittem ki a feles tanyára. Bőgött, nem lesz itt belőlünk semmi. Csak addig kecsegtettem, amíg maradt. De belefáradtam én is nagyon. Amikor haszonbéres földre nyílt kilátás, feimondtam. A gazdaasszony nem akart engedni. Előbb könyörgött, aztán fenyegetőzött, hogy hatóság elé viszi a dolgot. Vitte is, de a DÉFOSZ-iban egy derék elvtárs azt mondta az asszonynak, hogy én maradhatnék .akár 10 évig is, a törvényadta jogom meg volna hozzá, de ő nem tarthat vissza. Az volt a szerencsém, hogy nem bízott bennem. Mondtam neki előző őszön, öt évre csináljuk meg a szerződést, de ő csak egyet vállalt. Meg is mondta, meg akar ismerni előbb. Ha rendesen dolgozunk, hosszabbít a szerződésen. Majd segít Ő, ígérte, hiszen látja, hogy kezdők vagyunk, örült, hogy egy hónapi (tapasztással rendbe tettem a tanyáját. De csak két szuvas széket adott. Pedig de rá lettünk volna szorulva a segítségre!

— Még iborotvaecsetem se volt. A falelhiúzó pemzlivel és házi szappannal borotválkoztam havonta egyszer. Azzal a késsel, amit a frontról küldött haza a bátyám. Ez volt a készletem. Semmi jót nem engedhettünk meg magunknak. Emlékszem, egyszer bevásárolni küldött a feleségem. Kiszámolta előre, mennyi pénz kell sóra, paprikára, petróleumra és a megmaradt 2 forint 50-et nékem adta, ihatok belőle egy féldecit. Azzal a féldecivel már se több, se kevesebb, gondoltam, és vettem azon is sót.

— Szóval, a következő őszön hiaszombénes föld kínálkozott, huszonnyolc és fél kis hold föld tanyával. Na, megszabadulok a heti két nap fogatos robottól, mert minden hétfőn és csütörtökön darát, süldőt, libát vagy csirkét, szóval, amit a szerződés előírt, kellett bevinni a gazdaasszonynak. És nem számított ám, hogy jég van-e vagy sár. örültem. Tízezer forint haszonbért, tíz mázsa búzát,

444