Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - Szapudi András: Nyárfakórus

Odiafekszem Sanyi mellé, s betalkiarózom a diófa árnyékával. Hamar diai- szám. József Attilával álmodom, akiinek éppen olyan az arca és a bajusza, miiirat apámé az esküvői fényképén.

Arra ébredek, hogy négyen vagyunk a fa alatt. Velünk aiz ifjú pár: István bátyám és újdonsült felesége, Erzsi. Egy kosárra való ételt, italt hoztak a lakodalmi maradékból. Sanyi már falatozik.

— Most sokkal joibbain esik minit tegnap — mondja.

Erzsi babos kartoniruhát viseli, este öltözött a menyasszcinytánc után. Határozott arcán vékony mosoly, egészséges fogakkal. Egy kieslivél magasabb a bátyámnál.

István emberséges komolysággal koccint Sanyival, keveset beszél, s néha magamon érzem jóindulatú szemét. A testvérek közül ő hasonlít legjobban apánkra, talán azért növesztett bajuszt is, hogy olyan iformára nyírhassa, ahogy ő viseli a fényképeken és a róla szóló legendákban.; egyébként István sohasem beszél apánkról, de általa van jelen fizikailag is: ő mutatja meg, hogytan ment az utcán, milyen testtartással ült a Ráboa-painton, ha horgászott, hogyan fújta kii a digiareütafüstöit az orrán keresztül, hogyan ejtette a 'szavakat, milyen hanglejtéssel, hangsúllyal beszélt és hogyan hallgatott.

Ha nagyritkán együtt ült a eslalád, sok szó esett apánkról. Anya ridegen, tárgyilagosan ibeszélt róla, nagyanyánk viszont jajveszékélve, népmeséi alakká túlozva, borzongató titkokat sejtetve. Akármit mondtak róla, mi örültünk neki. Minden kis vonásnak örültünk, amit egy-cgy hirtelen megelevenedett emlék rajzolt az arcára, élőbbé s valahogy bonyolultabbá tették, már nem csak érzéseket, hanem gondolatokat iis keltett bennünk. Gondolkodtunk róla. És a töprengést újabb kérdések követték, záporoztak a kérdések .anyámra, nagyanyámra.

István olyankor hallgatott. A homlokán megfeszült a bőr, szinte a pórusaival iis figyelt. Aztán egyszercsak fölállt. Ácsban dlhoz szokott kezét lógatva a combja melléit indult az ajtó félé, de addig sosem érte el, míg nagyanyám sikoltása le nem csapott rá: „Uramjézuis, ne hagyj él, nézzétek ezt az Istvánt, szakasztott mása apátoknak!” István nem fordult hátra, nagy, erős keze — sovány, inas, kissé hajlott 'törzsétől szinte független — lódult a kilincs felé, maga után vonva tekintetünket.

Most szívesen megemlíteném neki a kígyó-történetet, de Erzsi már sürgeti, hogy menjenek, mert sok a vendég, -segíteni fcdLl az öregasszonyoknak. Mintha éles pengével vágták volna a mosolyt két orcája közé. Kedvesen balecsdmpasz- kodlik az urába, és elindulnak.

Sanyi újra lefekszik, néhány másodperc múlva horkol, én meg nekiitá- masztom a hátam a diófának. Ügy érzem, nagy, zöld varázsszőnyeg a kert, és lebeg velem a múltam fölött. „Az a baj — mondta egyszer a oigányképű Jancsi, aki ia legórtólmesebb srác a városi bizottságban —, hogy iritálöd az embereket. Túlságosai A tiszta és jóakaraté vagy, ennek következtében kérlelhetetlen, szigorú. Ehhez még hozzájön, hogy azzal a borotva-eszeddel mlindénütit és mindenkiben. a gyarlóságot kutatod.... És meg is találod, az az 'igazság. Mert nem vagyunk tökéletesek. Szerintem már az is nagy dolog, ha valaki törekszik rá. A legtöbben azonban — valljuk meg — nem is törekednek rá. Jól érzik magukat -taz összkomfortjukban, szeretnek jól enni, inni, szeretkezni, kisebb kompromisszumoktól sem riadnak vissza-, de alapjában véve nem rosszak. A társadalom is számíthat rájuk. De begarombuih/ak, ha olyan embert látnak, akinek a homlokára van írva a -törvény...”

414