Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Szapudi András: Nyárfakórus
„Négy-^ötéves gyerek, pipaszár-lábakkal, karokkal, ócslka gönaben. És az area, ia számié egészen a 'tiéd. A mostani Edité. Ez valahogy eliszom rítotit.. Ezt meg Sanyi mondta. Sok verést kaptam már akkor liis, mondanám neki, ha nem aludna, de jó, hogy alszik, legalább nem kérdezi megint, mii bajom. Fájok. Ez az igazság. Ügy érzem, mintha ütnének. Mint tegnap, a templomi ‘esküvőn. A pap hasonló korú lehetett, mint Sanyi, huszonnyolcühairminc éves, de tűrhetetlen penészszaga volt. Sanyi ráimvilgyoingott, és elég hangosan súgta, hogy „figyeled, micsoda biődségeket hord ez itt össze?” Vallóban nem volt valami okos a szövege, a régi pap szerintem jobban beszélt. Legalábbis meggyőzőbben, súlyosabban. Zioird arcú férfias pap volt. Ez a mostani afféle szentképosztogaitó, behunyt szemmel imádkozó, véma'sszonyok kedvence, aki fiatalember létére úgy mozog, mintha a végelgyengülés kerülgetné. És a mondataiból valami undorítóan édeskés lé csöpög. Sanyi arcáról lerítt az intellektuális gúny, apró mosolyokat fojtott el, fintorokat vágott. Én 'bepörögtem. Körülnéztem, a. templomban, s láttam az aityafilságomat. „Ez kell nekik! Még mindig1 ez!” Két forintért leütnék egymást, a kocsma manapság is késelések színhelye, de a szenteltvíz még a pálinkánál is erősebb itt. Megrogyasztja az emberek térdét. Ez kell: a cifra oltár vMiainygyertyákkal, liliommal, a kábító tömjénfüst, a sipító vényasszony-éraek és ez a pap kell a rövid nyakával, petyhüdt arcbőrével, kán táló prédikációival — és miit nekik az a néhány évszázad, amely észrevétlenül dlrepül felettük?! Régen: rapsickodás, csempészet, gyilkolás... Ma: bika, sertés, megszámlálhatatlan sok baromfi. A téesz épp hogy megél, de a tagok jómódúak. Gyönyörű atyaifiság! Szakáesiné képű asszonyok hússzínű arccal, s mindegyik a nagyanyám hangján vijjogja a Mária-éneket. A férfiak nagy bunkó öklüket mutogatják az úristennek, s meghunyászkodva pislognak. Van, aki megilletödésében ellátja a száját, s elősárgállnak erős lapátfogai. Vajon melyik sütötte el azt a lefűrészelt túsú puskát?! Melyik ölte meg az apámat!? Kivert a hideg veríték. A templom áporcdatt közege tehetetlenségre kárhoztatott. Pedig a legszívesebben ostorral hajtottam volna ki őket, mint Jézus a kufárokiat. De egyszercsak engem kezdtek verni. Amikor a pap összekötötte az ifjú pánt, akkor zuhant rám az első ütés. És mindjárt meghallottam anyám hangját is. „Ez a büdös lány nem akar áldozni!” „Aztán miért nem, szomszédasszony?” „Mert makacs. És tele van gonoszsággal. De én kiverem belőle, ne búsuljon !” Újabb ütések. Anyámnak kemény keze van. ..Elmész áldozni vagy nem?!” „Nem." Nemcsak az arcom, a szemem... A hangom is olyan volt már akkor, mint most. ..Nem?! Hát akkor nesze . .. nesze1.. . nesze ...” Nem sírok. A fogamat belevájom az alsó ajkamba, és nem sírok. 415
