Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Szapudi András: Nyárfakórus
SZAPUDIANDRÁS Nyárfakórus A szobában rengeteg a légy, és elviselhetetlen a hőség. Sanyi miem bírja tovább. Kinyitja a szemét, félül, egy ideig fürkész: alszom-e? ITgy teszek, mintha csak most ébredeznék. Nyújtózom, ásítok, és köziben fekete légyrajok 'szállnak a szememre. — Nagyon kedves Teréz nénitől a vendéglátás, de nekem már elég — morogja Sanyi, majd fölkapja az alsónadrágját, és 'szétüt a legyek között. Felülök, kellemetlenül nyirkos az arcom. — Ne olyan hevesen, uram,, mert mindjárt szélesük az ágy. — Szomjas vagyok —mondja Sanyi. — Ég a pokol. — Itt ne igyunk — mondom. — Miér ne? — Mert Teréz néninél minden ragad.... — A kosztól, mi? — Nézz körül. Az ágyneműn kívül, amit én húztam föl tegnap este, minden ragad. — Hagyd abba, mert mindjárt hányok. . . Ügyiis kevereg a gyomrom attól a büdös pálinkáitól. — Teréz néni koszos — folytatom. Mindig ragadt a kosztól. Egyetlen falatot sem bírtam lenyelnyi nála soha. Ha kopogott a szemem az éhségtől, akkor sem. Pedig elég sokszor ,kopogott”, s ezt Teréz néni tudta. Ezért mindig megkínált. „A franc az úri gyomrodba” kiabált az anyám, araikor elmondtam neki, miért nem bírok Teréz néninél enni. És jól éldöngetett. De hiába. Ha Teréz néni elém tette a süteményt vagy a gyümölcsöt, egyszerre elfeledtem', hogy éhes vagyok. Ennek ellenére szerettem, mert adni akart, pedig neki sem volt sok. Jó szívvel kínált. A jó szívéért szerettem. És sajnáltam, hogy nem tudok erőt venni magamon. „A franc az úri gyomrodba”, kiabált az anyám, és lila volt a feje a méregtől. Bőgtem. De nem azárt, mart megszidtak, megveritek, hanem mert sajnáltam Teréz nénit... Sanyi magy recsegés-ropogás közepette kószál 'az ágyból. — Legokosabb, ha sürgősen felöltözünk, és keresünk egy füves, árnyas helyet a kertben. — Jó — mondom, és lelépek a földes padozatra. A házban csak mi vagyunk. Teréz néni a kertben vagy a határban. — A nagyanyámnál dlyan tisztaság volt — mondom —, hogy enni lehetett volna a küszöbéről, ö is megkínált néha, jó nagy karéj kenyereket vágott, megkente zsírral vagy lekvárral. De mindig kárait hozzá. Jajgatott, 'hogy a fél falu kicsődült. „Édesem, szegény árvám, hát megint nem adott az anyád enni?!” De adott, feleltem mérgesen. Nagyanyám csak hajtogatta a magáét: „Dehogy adott, lelkem, kicsi árvám, miből adott volna! Jaj, szegény fiam, ha látnád a gyermekeid nyomorúságát!” Ezt elismételte kétsaar-háramszor, s közben kente a kenyeret, de miire a kezembe adta, úgy meggyülöltem, hogy legszívesebben 411
