Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Szapudi András: Nyárfakórus
oda vágtam volna eléje. De nem mentem, mert féltem nagyapámtól. Pedig akkoriban már nem volt olyan rettenetes, mint régebben, fiatalabb korában, addigra megcsendesedett, megfonnyadt, kikészítette az asztma, keveset tudott dolgozni, nem volt pénze italra, kártyára, kurvákra, már nagyanyámat se tudta megverni. Így aztán nagyanyám fölébe kerekedett, ő lett az úr a háznál. Az én ravasz, kapzsi, ragyogóan tiszta nagyanyám, aki még az ötvenes évek elején is két disznót vágott, bár csak azért kapta meg az engedélyt a tanácsházán, mert az öt félárva unokájára hivatkozott. És tudod, mit adott abból nekünk? A bélzsírt. Anyám egész nap nála rostokolt, mosta a belet, késő estiig sütötte a zsírt, s ezért „az árvák” kaptak egy ebédet meg a jókora fazék bélzsírt. Azért kiabált olyan hangosan, ha enni adott, hogy híresateljék él a szomszédok: ö gondol a fia gyerekeivel, nem hiába engedték a másik disznót is levágni. Kárált magas, vijjogó hangon, és közben kente a kenyeret, én meg nagyon éhes voltam, de azért odavágtam volna a konyhaasztalra, ha nem félek nagyapámtól. Tudod, egyszer, mert feleseltem a nagyanyáimmal, akkora pofont adolbt. hogy nekiestem a kredencnak, és messze röpült a kezemből a lekváros kenyér. Sanyi egy pillanatra megmerevedik. Látom a szemén, hogy figyelt, s most. elképzeli a jelenetet. — Láttam egy fényképet — mondja fojtottam. — Mindnyájan rajta vagytok, mind az öten. Te négy-ötéves lehetsz, és éppen olyan az arcod, mint most. Ez nagyon meglepett.. . Egyik testvéredre sem ismertem rá, de téged ki tudtalak volna választani ezer közül is. Furcsa... Négy-ötéves gyerek pipaszár lábakkal, karokkal, ócska göncben. És az arca, a szeme egészen a tied. A mostani Edité ... Ez valahogy elszomorított... Csodálkozva nézek rá. — Hol láttad a fényképet? — Nem tudom. Talán otthon a holmid közt. Vagy itt valahol. Nem emlékszem a képre, de Sanyi szavai megrendítettek. Mielőtt kilépnénk Teréz néni szobájából, megfogom a karját. — Nézd meg még egyszer az ágyat — mondom, és alig bírom visszanyelni a könnyeimet. Sanyi kialvatlan arca egy árnyalattal sötétebb szürke lesz. — Mi bajod? — kérdezi gyanakvóan. — Semmi. Csak nézd meg még egyszer az ágyat! — Mit nézzek rajta? — idegeskedik. — Ócska, recsegő alkotmány . . . Tűzre való. A lepedő felcsúszott ia szalmazsákon, s helyenként elősárgállik a tavalyi szalma. Odamegyek, megigazítom a lepedőt, fölrázom a párnát, elegyengetem a dunyhát. — Ebbe fektették az apámat, amikor behozták a Hányból — mondom sietve, mert a hirtelen rám tört fájdalom olyan kegyetlenül hasít belém, hogy attól tartok, a kövekező pillanatban nem tudok már megszólalni. Sanyi átfogja a vállam. Egy pillanatig még látom csodálkozó, döbbent szemét, aztán 'beleszédülök a napba, amely közvetlenül az ajtó előtt bontotta ki égig érő, sárga szirmait. Az udvaron láva sistereg, bugyborékol, a vézna szdl- vafa megfordul saját tengelye körül, és fejjel bukik a gőzölgő, porszürke for- tyogásba; eltűnik, akár, az én soványka testem a nap iszonyú szirmai között. Távoli hang: — Mi bajod, az istenért?! Az én hangom még távolibb. 412
