Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Becht Rezső: Testámentum írása közben
tegség-fenevadjai az aréna rácskapui mögött, s sunyi infarktus-hiénák, a rettenetes hárombetűs tigrisek. De Uruk Gaesar ott a főpáholyban még nem emeli öklét lefelé fordított hüvelykujjal. Még tart a kegyelmi idő, a rácsok még zártak, de már elkezdődött a számadás ideje. Már hallom iis Caesar melletti páholyból a főügyész vádibeszédét: — Elismerjük, hogy szereted a könyvet, szenvedéllyel szereted a könyvekben őrzött nagy gondolatokat és a képzelet remekeit, ám vádollak hogy szereteted nem volt feltétlen, mert nem merültél el' teljesen, odaadóan könyveidben, csak telhetetlen voltál, habzsoltad őket, valamennyit magadévá akartad tenni anélkül, hogy alázattal kiérdemelted volna teljes birtoklásukat. Gyűjtötted őket, mohón, remegve a vágytól, végiggázoltál rajtuk a biirtofctoavevés gyönyörűségével és a lelki vagyonszerzés hajtóerejével. És máris kaptál a következő könyv után. Voltak különösen csábítóak köztük. Ezeket besoroltad fcönyv-háremedlbe, hogy megvárod azt az órát, amikor a vágy utánuk beérik és leveheted őket a polcról.. És aztán megfeledkeztél róluk és hagytad őket szűzi árvaságban a mai napig... — így is van ! — harsam fel akkor a hetedik emeletről Georg Brandes hangja. — Bizony, bizony, két legkedvesebb művemet: „Voltaire”«t és „Caesar”-! csak gyengéd pillantással üdvözölte inéha a polcon, néha meg is simogatta őket, beléjük lapozott, aztán — visszahelyezte őket a pólóra azzal, hogy majd ... majd . .. egy különösen ünnepélyes órában! Az álmosság és a káprázat a szikrázó nyári melegben már mindent egybekavart bennem: könyvtáram polcait, a Colosseum köreit, a fenevadakat, betegségeket, halált és az önvádat, melyet helyettem könyveim nagyjai szegeztek nekem. Lesütött szemmel hallgattam Brandes jogos vádját, melyre csak annyit tudtam dadogni: — Igaz... sajnos igaz a vád... De az élet annyiszor a körmömre égett, hogy legtisztább vágyaimra nem mindig maradt időm... Az arénává varázsolt könyvespolcaim emeletein erre több helyen mozgás támadt. Szemrehányások penne,te hullott rám. Balzac az olvasók felületességét ostorozta, Goethe a maga olymposi bölcsességében azt a mondását idézte, hogy: „Milyen olvasót kívánok magamnak? A legelfogulatlanabbat, aki elfelejt engem, saját magát és az egész világot és csiak a könyvben él.” A magyar páholyban is megmozdultak néhányan. Szabó Lőrinc és Áprily Lajos védelmemre kelt mint olvasójuknak és fordítójuknak, ám mások — egy fejjel alacsonyabbak — villámló szemmel tekintettek rám. Ady Endre nagy, sötét szeme vigasztalóan mosolygott rám, régi hívére, aki már a kezdet kezdetén, a század első évtizedéiben, az iskolapad alatt piros lelkesedéssel olvasta első verseit. Egyszerre csak a Colosseum legtetején két hatalmas, nagyszakállú alak jelent meg. Egyikük baljában egy nagy könyvet tartott és jobbjával rámutatott miközben szigorúan végigmért. Ezajás volt, a „nagy próféta”, a könyv pedig az Ó-szövetség. Mellette Pál apostol alakja magaslott, kezében az Újszövetséggel. Valamit kiáltottak felém, amit csak félig értettem, csak sejtettem, hogy keveslik azt a buzgalmat, amellyel az emberiség leghatalmasabb költői művét, a Bibliát, forgattam. Ki tudja milyen messzire sodort volna az álomvízió, ha hirtelen harsány csöngetés fel nem risztott és visszia nem rántott volna a valóságba, amelyben 401
