Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - Becht Rezső: Testámentum írása közben

Melyiket kire .hagyjam? Olyanra, aki értékeli, érti, aki szellemi gyarapítójának érzi a jó könyvet és — szereti, intellektuális szerelemmel szereti. Akiinél otthonra talál Shakespeare és Schiller, Móliere és G. B. Shaw, Dante és Plato, Németh László és Puskin, Calderon és Áprily Lajos. Hét nyelven szólnak ezek a könyvek, s ezzel csak növekszik iá gond hol találok új barátot számukra.

Újra és újra végigvándoroltatom szememet tömött soraikon. Hát bizony sokan közülök megkoptak. Szemük, az arany- vagy ezüstbetűs címfelirat a hátukon bályogos lett. Némelyiknek iá háta már repedezett, oldalt levált. Hz mutatja, hogy éppen ők voltak a szorosabb baráti kör tagjai. A sok, szeretetteljes forgatás és a tenyér simogatása koptatta el őket. És mégis ők élnek a legelevenebben: Thomas Mann és Tolsztoj művei, Goethe beszélgetései Eckerman- nal, a nenaissance-mesterék képeivel díszített művészettörténeti könyvek, Michelangelo, az ifjabb Holbein, Leonardo da Vinci életrajzai, Illyés Gyula Petőfije Arisztofanész vígjátékai, Konrad Lorenz, Omar Kchajjam bölcs versei. Masereel képregény! és... nincs vége a felsorolásnak.

Csupa bánya, aranylelőhely, melyben a megismerés érce a szépség, az emberi élet és annak értelme után kutattam. Dehát ez az utóbbi, az élet és annak értelme a legsíkosabb nemesfém, amely újra meg újra kisiklik az ész tenyeréből.

„Wir irren allesamt!” — „Valamennyien tévedünk!” — sóhajtott föl Beethoven, akinek zenében őrzött lelke itt vár a zongoranyitásra a kottaállvány polcain, a régi mesterektől Bartókig ívelő zenelköltők körében.

(A nyári meleg elálmosító. A nap még perzsel, de már viharfelhők közelednek. A tömör hőség elkábítja az agyat és különös dolgokat láttat.)

Addig nézem elmerülve, gazdag órákra emlékezve a könyvek és kották amfiteátrumát, iámig a lelátók körei hirtelen félelmetesen kitágulnak és az emberiség bölcselői, költői, írói és képzőművészei helyett görög és latin írók népesítik be a maga teljességében életre kelt Colosseumot. Ott vannak, szinte hiánytalanul Athén és Róma szellemi nagyjai, ámde Szofoklész, Plato, Szokrátesz, Seneca körül és mögött más .arcok is felsejlenek ... Ott, a harmadik galériában megjelenik Nietzsche dús bajuszával és félelmetes szemöldökeivel... odébb Schopenhauer ősz hajpamacsoktól körüllengett morózus arca látszik... Felettük, a negyedik galérián a maró igúny nagymestere, ia „Candide” írója, Voltaire, mintha újra feltenné a híres kérdést, hogy ez a Leibnitz és a solasztikusok szerint a világok legjobbika tényleg az optimuma-e a létnek?

Tüzetes odanézéssel sorra felfedezem az álom csábítása nyomán Colosseummá átlényegült könyvtár — körönd padjain az újabb korok nagyjait is: a hatodik kör kőpadjain ott ülnek tarka összevisszaságban Balzac és Baudelaire, Dickens és Dosztojevszkij, Goethe és Schiller, Babits, és Móricz, Brecht és Böll, Kirkegard és Papini, Zola és Knut Hamsun, Ady és Szabó Dezső ... Petőfi is ott áll a padsor szélén esküre emelt kézzel... A szem nem győzi számbavenni őket. Valamennyinek babérkoszorú zöldell a homlokán és valamennyinek tekintete összpontosul szánakozva azon a kis emberponton, aki az óriási aréna közepén áll egyedül és lesütött szemmel várja az ítéletet.

Hiszen... hát persze: az a kis ember ott az aréna magányában én magam vagyok. A kezem még szorongatja a golyósirónt, amellyel a végrendeletet akarom írni.

Végrendelet és haiál egymást kiegészítő fogalmak, s ha meggondolom, hogy egy néger közmondás szerint a halál ruhánk minden ráncában ott lappang, akkor szinte látom, hogyan járnak fel-alá éhesen és ugrásra készen a mai kor be400