Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban
megleljük az utat hazáig. Fiúk, / fiúk, iháncoló csikók a vad szelekben, / ha netalán az Űrig nem sikerül szállnunk, /se rögös földre mégis visszatérnénk, / ... csak lábujjhegyen! halkan! Apáink hülő, drága arcán járunk.” A „második hullám” költői a nemzetiségi hagyományokat vállalják, az erdélyi magyarság történelmi örökségét kívánják gondozni, s ezzel a nemzetiségi tudatot erősíteni, egy közösség fennmaradását segíteni. Ezzel a törekvésükkel vállalnak új költői és közéleti szerepet. ELBESZÉLŐK ÉS MÜVEK A „Forrás”-generáció elbeszélői a „közelebb az élethez” jelszó nyomán alakították ki szemléletüket és módszerüket. A valóságos életet kívánták ábrázolni, akár az új társadalom belső konfliktusait. Ez az igény magyarázza sikerüket: Veress Zoltán, Bálint Tibor, Szilágyi István, Szabó Zoltán, Pusztai János első novelláinak gyors népszerűségét. Kántor Lajos, a generáció kritikusa is a valóságábrázolás újszerűségére vezeti vissza a sikert. „A válasz — írja, midőn a fiatal írók népszerűségének kulcsát keresi — három szóban megfogalmazható: négyszemközt a mával. Ezek az írások közös dolgainkról, egy kialakulóban levő társadalom problémáiról szólnak, s ebben nem különböznek elbeszélő irodalmunk átlagától; de túlmutatnak ezen az átlagon abban, hogy közös dolgainkról közvetlen közelből, négyszemközt szólnak.” A „négyszemközt” a valósággal fogalma a sematizmus elutasítására utal, a realizmus hagyományos módszerét kelti életre. Vagyis a „Forrás” elbeszélői ugyanazt a funkciót teljesítették a romániai magyar irodalomban, mint az 1953 után fellépő írók: Sánta, Csurka, Szabó és Moldova nálunk. Persze nem egyedül, hiszen az idősebb nemzedék soraiból Sütő András már korábban, a Félrejáró Salamon (1955) idején, mások, mint például Beke György, Fodor Sándor, Papp Ferenc a hatvanas években új tartalmat adtak a valóságábrázolás fogalmának. Tény azonban, hogy a „Forrás” írói, vagyis ezeknek az íróknak az ötvenes-hatvanas évek fordulóján érkező „első hulláma” elhatározó módon újította meg a realista epikát, szakított a sematizmus közhelyeivel, a „teljes” emberi életet akarta bemutatni, és a romániai magyarság életének addig homályban hagyott területeit mérte fel, emlékezetesen valószeréi figurákat alkotott. Különösen két területen volt eredményes a fiatal generáció vállalkozása: a társadalom életének dokumentatív-szociográfiai ábrázolása és az emberi lélek igényesebb megközelítése terén. A dokumentumokban, megfigyelésekben és felfedezésekben gazdag társadalmi ábrázolás a romániai magyar irodalom korábbi hagyományát: a „valóságirodalmat” követte, amelyet a Korunkban Gaál Gábor- szorgalmazott, s amelynek egyformán voltak gyakorló írói és eredményei a baloldali, szocialista irodalom (pl. Szilágyi András, Méliusz József, Nagy István) és a fiatalabb, plebejus orientációjú „helikoni” nemzedék (pl. Asztalos István, Bö- zödi György, Balázs Ferenc) köreiben. Ehhez a „valóságirodalomhoz” fordultak eligazítás végett azok a fiatalok, akik a társadalom életét szerették volna hitelesen és sokoldalúan bemutatni. Először, még kissé bátortalanul, Veress Zoltán, akinek első novelláskötete: a Menetirány (1961), mint már említettük, a ,,Forrás”-sorozat nyitánya volt. Veress a korai Nagy István- és Asztalos István-elbeszéléseket tekintette ösztönző példájának, s a kisemberek sorsát-életét mutatta be. Persze a szocialista társadalomban élő kisembereket, akik már az új világban élnek, de még a régi erkölcse, szokása szerint az új társadalomnak és a régi morálnak az összeütközése okozza kudarcaikat, bukásukat. Ugyancsak a kisemberek világát ábrázolta Bálint Tibor 355
