Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban

Csendes utca (1963), majd Angyaljárás a lépcsöházban (1966) című kötete. Bálint abból a munkásrétegből származott, mint Nagy István, ő is a kolozsvári Sáncalja proletárházaiból indult el, csakhogy ő Kosztolányitól és Krúdytól is tanult, a külvárosi élet költészetét akarta megragadni, a szegénység „átpoetizálására” vállalkozott, mint előtte a fiatal Asztalos István vagy Salamon Ernő, a költő, akitől maga a kifejezés származik. Hangulatos novellákat írt, „elvarázsolt hétköznapokat” rajzolt, költői lelkületű fiatalokat idézett olvasói elé. A nemzedék harmadik tehetsége, Szilágyi István is a köznapi valóságot ragadta meg, munkáshősöket ábrázolt, de nem a sematikus eszményítés módszerével, hanem sokoldalú és árnyalt realizmussal, érezhetően személyes tapasztalatai szerint. Szilágyi munkásfigurái nem a „termelés héroszai”, hanem gazdag karakterű emberek, akik éppen emberségükkel kerültek a társadalmi haladás élére. Korai novellásköte- tei: a Sorskovács (1964) és az Ezen a csillagon (1966) új lehetőségeket és új utat jelentettek a romániai magyar irodalom munkásábrázolásában.

A „Forrás” elbeszélői a romániai társadalom új valóságdarabjait fedezték fel, s ebben általában a személyes tapasztalatok megfogalmazása segítette őket. Sokan, mint például Bálint Tibor, Szilágyi István, Pusztai János, a külvárosi munkásnegyedekből vagy az' üzemi munkából kerültek az irodalmi életbe, s ezért foghatóbb tárgyiassággal beszéltek a társadalomnak erről a területéről, mint azok az idősebb írók, akik évek, sőt évtizedek óta az irodalom és a közélet belterjesebb köréből próbáltak közeledni a munkásélet valóságához, régebbi tapasztalatokkal, de friss élmények nélkül, lényegében teoretikusan és elvontan, mindenképpen a vendég és a látogató pozíciójából. A fiatalok tehát többnyire saját életük tapasztalatairól beszéltek, Szives Sándor bátortalanabb valóságábrázolásától (Műtét, 1963). Kiss János igényesebb dokumentarizmusáig (Tegnaptól holnapig, 1966), vagy Pusztai János vallomásos és tényszerű kisregényéig (Meglesett élet, 1965). Ez utóbbi két könyv már az irodalmi riport, a szociográfia eszközeivel él, csakúgy, mint az újabb magyar prózának az az áramlata, amelyet, „tényirodalomnak” szoktak nevezni a kritikusok.) Sánta Húsz órájával, Csoóri. Csák Gyula szociográfiáival vethetjük össze őket.)

Nem véletlen, hogy a riport, illetve az irodalmi tudósítás műfaja éppen a hatvanas évek közepétől virágzott fel a romániai magyar irodalomban. Az Ütünk című hetilap korábbi kezdeményezései után a bukaresti Előre című napilap, a Csíkszeredái Hargita, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, s újabban az Igaz Szó közöl érdekes riportokat. S az idősebb iró-riporterek: Sütő András, Beke György, Papp Ferenc, Szabó Gyula mellett éppen a „Forrás” fiataljai: Cseke Gábor, Kocsis István, Gálfalvi György írják a legtanulságosabb, legizgalmasabb beszámolókat. A bukaresti Ifjúmunkás az ifjúsági szövetség hetilapja, gyakran ad teret a ripoi téri szándéknak, sőt riport-akciók szervezésével igyekszik minél jobban felderíteni az ország, a magyar nemzetiség, a fiatalok életét.

Veress Zoltán, Bálint Tibor. Szilágyi István novellái, Pusztai János és Kiss János dokumentum-regényei a valóságábrázolás hitelesebb változatait hozták, tehát. Es hamarosan beértek ennek a vállalkozásnak a jelentősebb eredményei: Szilágyi István: Üllő, dobszó, harang (1969) című regénye, amely az emberi lélek kamaraszínpadján játszatja le a nagy történelmi válságokat, Pusztai János Illés szekerén (1969) című regénye, amely egy megszállottan igazságkereső ifjú újságíró Odüsszeiáját beszéli el. Tar Károly regénye: a Köszönöm, jól vagyok (1969), amely az idősebb munkásmozgalmi generáció és a fiatalok konfliktusát mutatja be, és légióként Bálint Tibor nálunk is méltán népszerű regénye: a Zokogó majom (1969), a „Forrás” elbeszélőinek mindmáig legsikerültebb, legérvényesebb prózai alkotása.

356