Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban
egyetemen, s nem fényes állások várták őket, hanem egy szerény tanári katedra valamelyik székely, mezőségi vagy szatmári faluban. S csak később, a nemzetiségi sajtó intézményeinek 1967—68-as bővítése idején kerültek valamelyik vidéki lap: a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör vagy a Csíkszeredái Hargita munkatársai közé (pl. Magyari Lajos vagy Farkas Árpád). Ennek következtében közvetlenebbek és természetesebbek lettek közösségi kapcsolataik, elsősorban a magyar anyanyelvi közösséggel. Ezeknek a kapcsolatoknak kedvezett az is, hogy 1968-tól kezdve a magyar nemzetiségi kultúra szélesebb körben ápolhatja az anyanyelvi és nemzetiségi tudatot. Ebben a munkában, olyan írók és publicisták mellett, mint Balogh Edgár, Sütő András, Beke György, Kányádi Sándor stb. éppen a „Forrás” „második hulláma”, vállalt kitüntetett szerepet. Már a „második hullám” csoportos jelentkezése idején a Vitorla-ének (1967) című antológiában kitetszett, hogy a közösségi érzés, a nemzetiségi öntudat és a közéleti elkötelezettség új felvirágzásának tanúi vagyunk. Ebben az antológiában gyűltek össze a „második hullám” költői, köztük a legtehetségesebbek: Bállá Zsófia, Cseke Gábor, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hódos László, Kenéz Ferenc, Király László, Magyari Lajos, Miklós László. S ezt követve jelentek meg a csoporthoz tartozó költők önálló kötetei: 1967-ben Cseke Gáboré, Király Lászlóé, 1968-ban Bállá Zsófiáé, Csíki Lászlóé, Farkas Árpádé, Kenéz Ferencé, 1969-ben Éltető Józsefé, Hódos Lászlóé, Magyari Lajosé, Miklós Lászlóé, Molnos Lajosé, 1970-ben Czegő Zoltáné, Páll Lajosé, 1971-ben Oláh Istváné, 1972-ben Bogdán Lászlóé, Ferencz S. Istváné, 1973-ban Máté Imréé, 1974-ben Markó Béláé, ök már a „Forrás” „harmadik hullámát” képviselik. A fiatalok, mint mondottuk, újabb fordulatot hoztak a romániai magyar költészetben: az első „Forrás”-nemzedék költőinek városi élményköre, világirodalmi és avantgárd tájékozódása, filozófiai igénye és lassanként elmagányoso- dó közérzete után a vidéki (székelyföldi, mezőségi, szatmári) élményeket, a népi és népköltészeti-hagyományos orientációt, a nemzetiségi sorshelyzet kifejezését, a közösségi elhelyezkedést s kapcsolatokat. S ezzel együtt a romániai magyar irodalom hagyományosabb érdeklődését a természet: az erdélyi táj és a történelem; az erdélyi történelem iránt. Valamint a folklór iránt megnyilvánuló figyelmet, a népköltészet, a székely népballada felhasználónak igényét. Olyan költői változatokban nyer ez az érdeklődés és tájékozódás alakot, mint Palocsay Zsig- mond és Kádár János természetkultusza, Kenéz Ferenc, Csíki László, Bállá Zsófia, és mások közösségi érzülete, Farkas Árpád és Cseke Gábor plebejus elkötelezettsége, Magyari Lajos történelmi tájékozódása vagy Páll Lajos folkloriszti- kus igénye. Talán csak Király Lászlónál, a „második hullám” egyik legjobb tehetségénél ötvöződött „városi” életérzéssel a hagyományos vidéki szemlélet, s formai kísérletekkel, avantgárd törekvésekkel a költői hagyomány. Király költészete mintegy összekötő szerepet játszik a „Forrás” idősebb és fiatalabb évjáratainak lírai vállalkozása között. A fiatalok világképét és gondolkodását bizonyára a Kapuállító című antológia mutatja be leghűségesebben, amelyet a Kovászna megyei (azaz háromszéki) művelődési bizottság adott ki, s amely a székely írók egy csoportját gyűjtötte össze. Itt olvasható Farkas Árpád verse: az Apáink arcán, mely mintegy a „második hullám” gondolkodásának és érzületének egyik kulcsa lehet: „Itt Erdélyben a suvadásos dombok / a férfiakban éjjel mélyre szállnak. / Reccsenve nőnek meg a pofacsontok, / s a vízmosásos szemekben az árnyak / nézik, nézik évezredes hosszan, / hogy a türelem pontjain milyen erdő ég el. / Hiába kentétek be a füves rétet / útjelzőkkel és piros borjúvérrel, / mert felzúg makacs hajuk az éjben / és erdőtűzként világít, / forradalmas szép arcuk foszforeszkál, / hogy 354
