Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - Kende Sándor: Pisti apukája (elbeszélés)
— De így megütni egy gyereket, amikor... Tovább nem jut ő sem, mert időközben az asszony már magához tért: — Amikor?! — Amikor, amikor... — nyel egyet a kicsike borbély. — Amikor hiszen csak az apjával akar beszélni. — Az apjával, mi?! A másik segéd is bátrabb már: — Az apjával hát. Ez olyan nagy baj? Az óriási asszony akkorát csap a pénztárpultra, hogy a virágosváza ugrik egyet és tüstént a földre veti magát. A kisasszony utána kap, s ezzel lever egy másikat is. Na, ettől most már dühösen nekibátorodnak mind, talán a kezüket is fölkapnák Dévényinére, aki viszont hordótermete teljes fenyegetésével mozdul egy nagy lépést feléjük: — Az apja meghalt! — Ugye ... lám ... — hümmögnek ezek visszahúzódva. A hölgy is a pénztárnál: — Szegény gyerek... Dévényiné a kosarát is lecsapja: — Meghalt! Kiment, itthagyott minket, kész! — Mi??? — A fene tudja, hová hordta magát!. .. Hát ennek a kölöknek úgy kell ezt- tudni, hogy meghalt! Fölfordult! Mert azt kellett volna agyonütni, azt a gazembert!... De ennek az átkozpttnak tövestől tépem ki a fejéből a csavargást! Megint a kicsi segéd jut először szóhoz — s nem lehet tudni, miért gondolja most ezt: — De hiszen ez a gyermek eszelős! Rá kell csak nézni! Orvoshoz vinné, verés helyett! — Micsoda???!. . . Jézusmáriám, még hogy eszelős?! Ez eszelős?!... Nagyszerű! Csak éppen én nem bolondulhatok meg, ugye?! Ittmaradni a kölökkel,. az adóssággal, a semmivel, értik: a semmivel! Aztán röhögni, azt lehet rajtam, ni? Meg oktatni, mint a jámborokat! És még csak meg se vesszen az ember!... Hanem ez, a végén még ez lehet eszelős! .. . És az imént vásárolt marhapacalt lecsapja elébük a földre, hogy véresen— vizesen fröccsenve, kiterül a papírból. — Itt van! Zabáiják meg maguk! És zabáltassák meg vele is! Még nagyobb viharral tör ki az ajtón, mint ahogyan berontott. Mély és tanácstalan a csönd utána. A távozni készülő hölgy a kilincset fogja, a pénztároskisasszony és a nagyobbik segéd egymást nézi. Pisti legszívesebben már a telefontárcsát próbálgatná megint, amúgy vaktában, de még nem meri elkezdeni, addig inkább fölfelé kering a szeme. A kicsi borbély viszont olyan durván káromkodik, el se lehet hinni, hogy ő volt. A másik segéd megvonja a vállát: — Alighanem ismerem ezt az asszonyt. Azelőtt, régen, bejárt ide. Derék, szolid teremtés volt akkor, nem ilyen ... Pisti hangosan pörgetni kezdi végre a telefon tárcsáját. 319
