Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - Kende Sándor: Pisti apukája (elbeszélés)
Anyja azonban ránéz — s ő egy húzásra lehajtja. Utána fölugrik az asztaltól, és nem eszi meg a karéj kenyeret. Nemsokára már úgy mos az anyja, hogy a gőz sűrűn ellepi a konyhát, ki is kell tárnia az ajtót. És amikor elfordul a víztől, hogy fölteregessen — Pisti tüstént kisurran. A folyosón azonban csak a kanyarodéig jut. Anyja addigra már a konyhaajtóban áll — nem kiált utána, még csak nem is szól, de úgy néz, hogy megérzi azt Pisti még a folyosó végén is, és visszasompolyog. Tudja, hogy pofon következik. Be is hunyja előre a szemét, de anyja észreveszi ezt, és keserűen elfordul tőle. Még a sóhajt is visszanyeli: — Eh, megverte ezt már az isten eléggé!... Fölemelt kezét épp csak meglendíti, fenyegetőn: — Kotródj be innen, mihaszna kölke! Pisti ettől jobban megijed: nem érti, miért maradt el a pofon. * A kimosott ruha hamarosan a magasban lóg ... Ketten mennek bevásárolni. A hentesnél ijesztően sokan állnak, mert holnap vasárnap. Dévényiné gyürkőzik, nagy fejcsóválásokkal méltatlankodik, egyszeregyszer összecsapja a tenyerét, és „hallatlan” meg „no de ilyet” felfohászkodások közben szépen előrébb sodródik, észrevétlenül megelőzve a kevésbé élelmes sorbanállót. Ez a fondorlatos praktika annyira elfoglalja, hogy föl se figyel, amint Pisti, felismervén a helyzetet, meglép mellőle. Szemben a fodrászüzlet. — Tessék megengedni, hogy egy forintért telefonáljak. Most már tudja, tegnap megtanulta, hogy mennyi a telefonálás. A Centrum Áruházat hívják föl először. De ott nem dolgozik Dévényi T ászló. Aztán a Kokszmű következik. S akkor már fölfigyel a különös telefonálásra két másik fodrászsegéd is. Egyiknek sincs vendége, és a pénztárossal meg egy indulni készülő hölggyel körülveszik Pistit, aki ettől sem pislog erősebben, hanem hol oldalvást, hol pedig fölfelé járatja a tekintetét most is. Azt a fehér semmit: a plafont szántja a szemével, és közben ismétli, mint tegnap, vagy tán máskor azelőtt is már: — Édesapámmal kell beszélnem. — És minek most? — kérdik tőle itt is. — Hogy jöjjön haza! És újrázza, szinte ritmikus erőszakkal: — ... hogy jöjjön haza!... hogy jöjjön haza!... Anyja még ziláltabb, mint tegnap, amikor bevillámlik. — Már megint az a francos telefon! — és most is azonnal csattan a pofon. Itt azonban sokan vannak, Pisti tehát sírni mer. Az éppen indulni akaró hölgy közéjük nyúl, próbál is mondani valamit, de Dévényiné szinte elsöpri. Mert kinek mi köze az ő fiához! ö tudja, hogyan kell az ilyent nevelni! Csavargó! Az apja vére folyik benne, de kiveri a fejéből a hazudozást, a teker- gést, ki az istentelen kőikéből! A többiek közül csak az egyik segéd jut szóhoz — ő is csupán azért, mert olyan valószínűtlenül vékonyka termetű, hogy Dévényiné éppen a merészségétől csuklik el egy szemrebbenésnyire. 318
