Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - Farkas Imre: Cönögemadár (elbeszélés)
FARKAS IMRE Cönögemadár Tizenegykor még hosszan nézegette az emeletről az iskola falán a repkénysző- nyeget. Sütött a hold. A sakktábla parasztjaira emlékeztető súlyos — és némiképp értelmetlen rendeltetésű — márványdíszek fehéren világítottak a tetősíkon. Könnyű, éjszakai szél fújt. A jegenyenyárak szabályosan hajladoztak. Mint a lélegzet. Mint a szívdobbanás? Mint a lélegzet. Kezdettől figyelte a testében növekvő utast. A gyerek menetrendi pontossággal közlekedett. Állomásról állomásra nőtt, formálódott. Holnap megérkezik. Mindennél bizonyosabban hitte, s mindennél jobban várta ezt az érkezést. Nem félt a szüléstől. Erejét azoknak a barlangi asszonyoknak a bátorságából merítette, akik egyedül hozták világra a gyermekeiket. Utoljára még elnézett a hegy vonulat felé, s amikor a bivalyhát mögött elbújt a hold-tányér, elvégezte szokásos esti tornagyakorlatait. Megfürdött, lefeküdt. * Fél egykor kezdődött. Távoli ütközőcsattanások. Befelé hallgatózott. Legalább félnapi járóföldre még a világra igyekvő. Aludni próbált. Erőt, nyugalmat, de még ezeknél is jobban méltóságot akart gyűjteni a vajúdáshoz. Amikor nem sikerült, arra gondolt, figyelve éli át ezeket az órákat. Olyan tudatosan, mintha be kellene róla számolnia valakinek. Ettől kezdve, mintha egyszemélyes akadályversenyző edzőjeként, órával a kezében követné tanitványa csúcs javító kísérletét — de mintha a gát, a sövény, a vizesárok és a pálya is maga lenne — élte át a körök iramát, feszültségét, kínját. Hatkor limonádét ivott. Hétkor újra megfürdött. Nyolckor lement az utcára, és megtelefonálta az orvosnak, hogy ő és neveltje éjféli fél egytől róják a köröket. Gyorsul az iram. Mind szaporábban követik egymást az akadályok. Nem kellene mégis bemennie abba a kórházba? Az orvos nevetett. Elég lesz akkor is, ha már négypercenként követik egymást a fájások. Tízkor szállt be a mentőbe. * Szobrot a bábaasszonynak! Az anya és az ismeretlen katona után szobrot a ma- dámnak is. Egyetlen élete tízezredik gyermekét készül világra segíteni. Csak előbb bekapja a parizeres zsemlét. Kezet mos. Kötényt cserél. Kenyérsütő. Az idő közeledtével óvatosan lebillenti a forró kemenceszáj elől az agyagból való ajtócskát, s benéz. Felhasadt szépen? Sült már? Közben viccet mond, dicsér, bátorít. Szemhunyorítással jelez a belépő, fiatal orvosnak. S nem sokkal később, ahogyan húsz-egynéhány évvel korábban az anyát, most a leányát emeli a csap alá. A kenyeret is mosdatják. Hadd tisztuljon. Fényesüljön. 310
