Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - Farkas Imre: Cönögemadár (elbeszélés)
A szülés utáni óra a legszebb természetes fáradtság állapota. Fekszik mozdulatlanul, megnyugvó lélegzettel az anya. A legnagyobb élmény az övé, mit ember magának szerezhet. A lába olykor még megremeg. Hogy is történt? Alig emlékszik valamire. Az indián asszonyok két fiatal fa derekát markolva, guggolva szülnek. A parasztasszonyokat, az ő nagyanyját is, felfordított, támla nélküli székre ültette a bábaassszony. Nem emlékszik, hogy fájt volna. Most. A dereka. A gyerekét akarja látni. Ásít. * Éhes bárányok ezrei bégetnek. Bólint a talpig fehérbe öltözött pásztorlány, és a felsikló ablak négyszögében megjelenik Borbála. A haja fekete. Az arca vörös. A feje esendőn lecsukló. Ráncos. A pásztorlány az áliához nyúl. Pislog. Mozgatja orrcimpáit, és nagyokat cuppog. * A színes rudakkal határolt menedék mintha nem is a huszadik századi civilizáció egyik sietve készült panelházában állna. Hajlékony gallyakkal, tépett ha- rasztokkal bélelt fészek inkább egy toronymagas okúmé, lymba vagy mocsári ciprus ágörvében, könyöktávolságra a kannibalizmustól. A délután óráiban különös szagú idegenek jelennek meg az embergyerek körül. Gügyögnek, sírnak, morognak, makognak. Tapogatják a combocskáját. Sóváran fürkészik orrát, fülét, lassan billenő rózsaszín ujjait. Némelyik felhorkan iszonyú éhségében. Ha korábban még ijedezett Borka a kannibáloktól, már csak fintorog. A legszívesebben a szájába venné azt a fészek szélére kuporgó valamit, hogy megnyalogassa vagy kiköpje. Néhány percnyi vizsgálódás után mintha értelme fogott volna szimatot, szája megnyílik, orrától ránc szalad, aztán keservesen bömbölni kezd, mint akit becsaptak. * Azt tartja az embriológia, hogy a méhen belüli fejlődésünk során bejárjuk annak a hatalmas útnak minden állomását, amely az élettelentől az élőig, az egysejtűtől a többsejtűig, az állattól az emberig vezet. Valami hasonlót Borka is példáz. A kezdeti se lát, se hall időszak után elsőnek a delfin-lét állapotába úszik be. Bizalommal fogad minden érette valót, majd jóérzése tetőfokán csodálatos ritmus és egyensúlyérzékre valló mutatványba kezd. Fejét fölemeli, föl a kezét s a lábát is, és amikor már csak hasának tenyérnyi felülete érintkezik az ággyal, evezni kezd. Homorítva, hintázó mozdulatokkal halad hosszú perceken át, mintha delfin közeledne kitartó tempóban, könnyedén, játékosan. Csak néha nyiffan eközben egy-egy rövidet, elégedetten, mint aki hosszú víziútja végén már látja a célt, amelyet addig is ösztönös bizonyossággal érzett. * Borka a madarak és a kígyók hihetetlenül gyors reflekszével vág a beszélőre, kihull kezéből az elmélyült buzgalommal rágott gumimackó. Még nincs az arcán gondolat, hacsak nem félszeg, illő érzelem, orra tövében vigyor, szája sarkában sírás. Hajszálon billeg a kedélye, s ha örömre billen, keze, lába szapora motolla. 311
